Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


XXV||. Fejezet - Vendégek


Eltelt egy hónap. November közepe van. Az időjárás roppant szeszélyes, a levegő nagyon csípős. Rinnel az arcunkat pirossá tette a hideg. Chieri az ölemben vacog összegömbölyödve, melegedni próbál, úgy, mint mi mindannyian. Kivéve SesshouMarut, aki danyoukaiként nem betegedhet meg, míg mi, hitók könnyedén elkaphatunk valamilyen nyavalyát. Akkor döntöttünk úgy véglegesen, hogy meghúzzuk magunkat egy menedékhelyen, mikor Rin egy hatalmasat tüsszentett. Az már a sokadik volt. Tüzet gyújtottunk, noha még csak déltájt vánszoroghatott az idő.

  • Nagyon hideg van... - vacogta Jaken.

  • Egyet értek – helyeselt SesshouMaru. Rin újabb tüsszentése hallatszott az elhagyatott kis kunyhóban. A danyoukai gondoskodóan betakargatta a kislányt puha prémjével, engem pedig közelebb húzott magához. Chieri is nagymacskává változott, hogy hatékonyabban melegen tudjon tartani minket.

  • El kéne mennem gyógynövényeket szedni... - elgondolkodó pillantásom a bejáratra vándorolt.

  • Miért? - súgta fülembe SesshouMaru.

  • Rinnek... hogy gyógyteát főzhessek belőlük. Az egy kicsit mindenkit felmelegítene... - hátul a kezeimmel megtámasztottam magam, testemet felkészítve a felállásra.

  • Veled megyek – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon szerelmem, majd felálltunk – Gyógynövényekért megyünk – indult a bejárat felé – Jaken! - torpant meg.

  • Uram? - kérdezte félve a kis szolga.

  • Te vigyázol Rinre amíg vissza nem érünk. Ha valami baja esik megöllek – mondta fagyos hangon, majd elhagytuk a menedékünket.

  • Remélem lesznek még gyógynövények... - bújtam közelebb a férfihoz. Ő készségesen átölelt, hogy melegítsen, azonban egy tüsszentésem jelezte neki, hogy nem járt sikerrel.

  • Nagyon hideg van... - megállt és elengedett. Először nem értettem, mit akar tenni, azonban mikor megfordultam minden világossá vált. Rám terítette a kimonofelsőjét, én pedig hálás tekintettel felnéztem rá.

  • Köszönöm – pusziltam meg fagyos ajkaimmal arcát.

  • Már megint... hidegek az ajkaid... pont úgy, mint azon a fagyos nyári éjszakán... - nosztalgikus mosoly villant fel arcán.

  • Igen – mosolyogtam – De ezúttal november van – tüsszentettem.

  • Remélem nem lesz semmi bajod...

  • Én is csak remélni tudom... - dörzsölgettem meg orromat – Elég könnyen megfázok... - SesshouMaru nem szólt semmit, csak magához ölelt – Szerintem menjünk... hogy minél előbb visszamehessünk hozzájuk – mosolyogtam. Szelíden rám mosolygott, majd bólintott, és elindultunk. Gyorsan összeszedtem a növényeket, és visszaindultunk a többiekhez. Pár perc alatt az ezüstös ég tovább sötétedett, már-már félhomály borult a tájra – Elég sötét lett... - pásztáztam végig az eget – a kijelentésemre egy egyetértő mormogás volt a válasz. Kisvártatva megérkeztünk a menedékünkhöz. Köszönni akartam, azonban egy újabb tüsszentésem megelőzött – Bocsánat – térdeltem a tűz mellé.

  • Jól vagy, Sakura-sama? - nézett rám aggódó tekintettel Rin.

  • Persze – tűrtem fülem mögé néhány hajtincsem – És te hogy érzed magad?

  • Azt hiszem, jól – ült fel. SesshouMaru is helyet foglalt mellettem a tűznél. A kezembe vettem a falnak támasztott üstöt és a tűz fölé tettem.

  • Milyen finom meleg a tűz – mosolyogtam szelíden a lángokra. A kezeimet a közelébe tettem és dörzsölgetni kezdtem őket – Elfelejtettünk vizet hozni – csapott belém. Felálltam és a vödörért nyúltam.

  • Víz kell? - állított meg SesshouMaru még mielőtt kiléphettem volna a csípős homályba. Visszafordultam és némán bólintottam – Majd én elmegyek – vette el tőlem a kezemben szorongatott vödröt, majd kilépett az ajtón – Te addig melegedj és vigyázz Rinékre – nézett még vissza rám, majd elindult. Néhány lépés után alakja már teljesen beleveszett a végtelen sötétségbe. Tekintete meleg volt, mint mindig, azonban mégis megborzongtam tőle, mert aggódó fény csillant fel benne. Visszapörgettem az időt, és felidéztem magamban szemeit, azonban ennél többet nem tudtam kiolvasni belőlük. Tekintetem még mindig a távolba révedt, türelmetlenül kutattam a homályban, várva, hogy hamarosan feltűnik SesshouMaru.

  • Talán egy youkai van a közelben? Elképzelhető... halványan érzékelek néhány aurát... de... SesshouMaru! - csillantak fel szemeim. Belépett a kunyhóba, és egy szó nélkül a forró üstbe öntötte a vödör tartalmát. Egy kis gőz csapott fel, majd vártam egy kicsit, míg elég forró lett a víz, és beletettem a gyógynövényeket. Pár perc múlva a tea finom édeskés illata töltötte be a helységet.

  • Finom illata van – szimatolt bele a levegőbe Rin, majd megragadott egy, a kunyhóban lévő csészék közül egyet és a tűz mellé mászott. Töltöttem neki a forró folyadékból, ő pedig hálásan kortyolgatni kezdte – Finom – sóhajtott fel. Lágyan elmosolyodtam, majd a kezembe vettem még három csészét, és azokba is töltöttem. Odaadtam őket Jakennek és SesshouMarunak, majd az enyémért nyúltam és belekortyoltam.

  • Tényleg nem rossz – sóhajtottam fel.

  • SesshouMaru-sama, ugye, hogy finom? - nevetett rá Rin. A danyoukai némán bólintott, majd ismét belekortyolt a teájába. A fejében egymást kergették a gondolatok, ami meg is látszott arcán: mindig elgondolkodó pillantással nézett a távolba, már-már aggódni kezdtem érte, nem tudtam, hogy mi a baja. Végül miután már mindenki elaludt odabújtam hozzá, és félénken kérdőre vontam:

  • SesshouMaru... mi a baj? - a szemei még mindig le voltak csukva, arcizma sem rándult a hangomra – Egész nap olyan furcsán viselkedsz... mostanában Jakennek sem szoktad azt mondani, hogy „megöllek”, és ez egy kicsit aggaszt engem – kis szünetet hagytam, reménykedve abban, hogy megszólal, azonban néma csendben ült tovább – Csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e. Ha nem akarod, nem kell elmondanod – néztem le bánatosan a talajra, majd elengedtem a pamutfelsőjét és Rin mellé indultam, azonban hirtelen megragadta a csuklómat és magára rántott. Az arcom vérvörös lett. Egy kicsit neki is kipirosodott az arca, látszott rajta, hogy ő sem így tervezte ezt az egészet, azonban pár pillanat alatt „rendbe szedte magát” és kicsúszott alólam. Maga mellé ültetett, és szorosan magához vont.

  • Nincs semmi baj – kezdte halkan – csak... - elakadt. Nem szólaltam meg, néma csendben kuporogtam mellette, még mindig piros volt az arcom - ...egész nap éreztem néhány youkai szagát, akik a nyomunkban voltak. És azt hiszem, még mindig keresnek minket – szorította ökölbe kezét a vállamon.

  • Én is éreztem néhány aurát – még mindig nem mertem a szemébe nézni – de nem tudtam, hogy kik azok... elég nehéz megállapítani...

  • És nem csak youkaiok. Vannak köztük mások is...

  • Veszélyesek lehetnek?

  • Nem hiszem. Csak aggódom értetek. Már nem tudlak titeket feltámasztani a Tenseigával, ha... - a levegőbe szimatolt – Jönnek - tekintete fagyos lett, majd felállt, és a bejárathoz sétált – Itt vannak – kilépett az ajtón és körbenézett – Fenébe. Nem látok semmit. Ráadásul köd van. Így még nehezebb...

  • Köd van? - léptem SesshouMaru mögé.

  • Menj vissza a kunyhóba – suttogta a fülembe parancsoló hangon.

  • De én...

  • Menj vissza! - nézett rám szigorú tekintettel. Egy kicsit megijedtem, mert nem szokott rám így nézni. Lehajtottam a fejem, és odamentem Rin mellé – Talán megijesztettem? Lehet... Elvégre nem szoktam rá így nézni... - nézett rám bűnbánó tekintettel, majd ismét a ködbe révedt.

  • Te nem InuYasha vagy! - hallatszott hirtelen egy fiú hangja.

  • Nem bizony! - hangzott egy másik hang. Valószínűleg a társa volt az előzőnek.

  • Tűnés! - szerelmem fagyos hangja csengett.

  • Kik lehetnek azok? - némán felálltam és kinéztem az ajtón.

  • Oh, te is itt vagy? - lépett be a kunyhóba a fiú. Megfogta a kezeimet, és kedvesen mosolygott rám – Már annyira hiányoztál, kedvesem! - SesshouMaru kérdőn húzta fel szemöldökét.

  • Tessék? - néztem rá értetlenül.

  • Hugi!

  • Szia! - lépett be a másik két youkai.

  • Mi az ördög folyik itt? - néztem végig rajtuk.

  • Most már velünk tartasz, hogy Kouga asszonya legyél?

  • Micsoda...? Ti meg miről beszéltek? - hebegtem – Nem tévesztetek véletlenül össze valaki mással...?

  • De hiszen...

  • Az ki van zárva – csóválta a fejét a másik kettő.

  • Hakkaku, Ginta, nem gondoskodnátok arról ott? - bökött Kouga fejével a kicsit sem kedves arckifejezéssel minket méregető SesshouMaru felé. Kisvártatva odakint farkasok csaholását lehetett hallani.

  • Akkor ezeknek a dögöknek a szagát éreztem – ropogtatta meg ujjait a danyoukai – Tűnjetek el! - szólt hozzájuk parancsoló hangon, majd fenyegető tekintetet váltott a rá meredő Hakkakuval és Gintával. Kouga még mindig velem volt elfoglalva. Egy lépést közelített feléjük gyilkolás céljából a danyoukai, a két fiú pedig automatikusan hátrahőkölt.

  • Ko-Kouga...! - fordultak felé remegő társai. Az csak egy mélyet sóhajtott, majd a derekamra téve a kezét SesshouMaru elé lépett:

  • Mondd csak, hogy kerül hozzád az asszonyom?

  • Én nem vagyok az asszonyod! - förmedtem rá.

  • De Kagome... azt hittem azért váltál meg attól a kutyafülű influenzától, mert már nem szereted...

  • Kagome? - engedte le kezét SesshouMaru – Mitagadás, kicsit hasonlítanak. De az illatuk alapján még felismerhette volna... - sóhajtott mélyet – Ő nem Kagome – nézett rám arany szemeivel szerelmem. Hálásan mosolyogtam rá – Lennél szíves elengedni? - utalt rám. A ledöbbent fiú meg sem tudott szólalni, csak hebegett, én pedig nem vacakoltam tovább, azonnal szerelmem karjaiba futottam. Ő készségesen átölelt és egy megkönnyebbült sóhajt hallatott – Egy pillanatra már azt hittem, hogy Sakura és ez a farkas... de mindegy. A lényeg az, hogy csak egy egyszerű félreértés volt, semmi több – puszilta meg homlokom. A megszeppent farkasfiú még csak állt ott egy darabig, majd felocsúdott és kérdőre vont minket:

  • Itt maradhatnánk éjszakára? Elég messze kerültünk a falkámtól, és...

  • Szó sem lehet róla – szakította félbe SesshouMaru.

  • De... - dadogott.

  • Kérünk szépen! - könyörgött neki Hakkaku és Ginta is. Láthatóan SesshouMaru élvezte a helyzetet, ahogy Kouga két testőre térdre rogyva könyörög neki, arca azonban továbbra is csak a kimért fagyosságot mutatta.

  • Tűnjetek innen! - parancsolt rájuk hajthatatlan hangon – Kicsit restellem magam, amiért kétségbe vontam Sakura érzelmeit. Hiszen soha nem tett semmi olyat, ami rácáfolna arra, hogy engem szeret, és... senki mást.

  • SesshouMaru-sama, mi folyik itt? - dörzsölgette álmosan szemeit Rin.

  • Jaj, ne. Felébresztették Rint... - néztem az ásító kicsire.

  • Jól van, maradjatok – egyezett bele SesshouMaru – Csak hogy Rin nyugodtan tudjon aludni – én azonnal mellette termettem és megpróbáltam visszaaltatni, sikertelenül.

  • Sakura-sama, nem tudok aludni. Énekelj nekem valamit...


XXV|||. Fejezet - Havazás


Mikor a dal végére értem Rin már aludt. Én is ingatni kezdtem a fejemet, a szemhéjaim ólomnehézséggel csukódtak le. SesshouMaru ezt észrevette és fejemet az ölébe hajtotta, pár pillanat múlva pedig már halkan szuszogva elbóbiskoltam.

  • Elaludt – nézte arcomat a danyoukai. Neszezést hallott, így felkapta a fejét és megakadt a szeme a fészkelődő Kougán és két társán. Végül ők is kényelembe helyezték magukat és lehunyták szemeiket, hogy elaludjanak – Ettől a farkasbűztől nem fogok tudni aludni – sóhajtott unottan. Kinézett a fagytól hideg, sötét homályba és meglátta halvány körvonalát az ajtó előtt elsétáló Aunnak – Holnap bocsánatot kérek Sakurától, amiért... akkor rákiáltottam... „Köd van? - léptem SesshouMaru mögé.

  • Menj vissza a kunyhóba – suttogta a fülembe parancsoló hangon.

  • De én...

  • Menj vissza! - nézett rám szigorú tekintettel. Egy kicsit megijedtem, mert nem szokott rám így nézni. Lehajtottam a fejem, és odamentem Rin mellé Azt hiszem, akkor nagyon megbánthattam... - sóhajtott bűnbánóan. Tekintetét ismét az arcomra szegezte, száján pedig kedves mosoly bontakozott ki – Azt hiszem az egész éjszakám így fog eltelni. Remélem nem fulladok meg reggelre ettől a bűztől... - támasztotta állát ökölbe szorított kezére.

Másnap reggel Kouga ébredt elsőként. Mikor meglátta, hogy SesshouMaru fent van, köszöntötte:

  • Jó reggelt – mosolygott a danyoukaira. Ő csak fagyos tekintettel visszanézett rá, és leintette:

  • Maradj csöndben, vagy felébreszted őket – nézett rám.

  • Igaz is... ami a tegnapit illeti... elnézést – követve SesshouMaru példáját ő is az arcomra szegezte tekintetét.

  • Ezzel nem intéztél el semmit – mondta kimérten szerelmem.

  • De én tényleg nagyon...

  • Engem nem érdekel, hogy sajnálod-e vagy sem. Ami megtörtént, azon már nem tudsz változtatni, úgyhogy csak az idődet fecsérled azzal, ha megpróbálsz megbékíteni engem – cirógatni kezdte arcomat a karmaival.

  • Hm – Kouga nem tudott mit mondani erre, csak lehajtotta a fejét és a padlóra nézett – Azért köszönöm, hogy itt alhattunk – váltott témát.

  • Amint felébrednek tűnjetek el innen – parancsolt az alfára.

  • Milyen lehetetlen alak... - fonta keresztbe Kouga mellkasán a kezeit.

  • Nem akarom, hogy Sakura közelében legyen. Rosszabb, mint az a perverz houshi, aki az öcsémmel utazgat... legalábbis tegnap este nagyon... feldühített, amit láttam... - a keze, amellyel eddig az arcomat simogatta leállt és ökölbe rándult.

  • Mondd csak, nem tudod, hol lehet az a kutyafülű influenza?

  • InuYasha? Az, hogy a bátyja vagyok nem jelenti azt, hogy mintatestvérek vagyunk és pátyolgatom azt a semmirekellő hanyout – mordult fel.

  • Ha nem vigyáz Kagoméra... - vicsorgott.

  • Hm – hunyta be szemeit SesshouMaru. Hátát a falnak támasztotta és a kint nyugodtan ülő, távolba meredő Aunt figyelte.

  • Figyelj...

  • Mit akar ez már megint? - a danyoukai kelletlenül ránézett.

  • Nem tarthatnánk veletek egy ideig? Ha találkozunk InuYasháékkal, már el is megyünk, csak addig gondoltam...

  • Egy ésszerű okot mondj, hogy miért kéne téged és a két szerencsétlenséget, akik veled utaznak elviselnem.

  • - Kouga szemei kikerekedtek a meglepettségtől, azonban a következő pillanatban fenyegetően nézett vissza az őt unottan vizsgálgató SesshouMarura – Te... ne merd még egyszer így hívni a társaimat...! - sziszegte.

  • Hm – fagyos és kimért tekintetével ismét kinézett az ajtón. Mivel Kouga egyelőre nem szólt semmit, és nem zavarta meg őt, érzékeny orrát megcsapta egy édeskés illat – Még maradt egy kis tea – tekintete a kannára vándorolt. Oldalánál enyhe nyomást érzett, így odanézett és meglátta az épp jólesően nyújtózkodó Rint. Kougára nézett, aki még mindig szikrázó tekintettel nézett maga elé, majd felállt és egy sarokba ült, jóllehet a lehető legtávolabbit pécézte ki magának, nem akart a danyoukai közelében lenni – Ostoba. Olyan, mint az a korcs.

  • Jó reggelt, SesshouMaru-sama! - köszöntötte a férfit Rin vidáman csengő hangján. Ő csak egy biccentéssel köszöntötte a kislányt. Jaken is felnyitotta nagy szemeit és vidáman, mégis különösen nagy figyelmet fordítva az udvariasságra, köszöntötte Nagyurát. A danyoukai csak egy mély levegőt vett, és a hűséges kis koboldra nézett, a szája széle pedig enyhén megremegett. Azonban ennyi is elég volt a szolgájának, rögtön könnyekkel teltek meg szemei, tudta, a Nagyúr rámosolygott.

  • SesshouMaru-sama, ha tudnád mennyit jelent ez nekem!! - szaladt oda kis lábain a danyoukaihoz. Aprócska kis kezeivel megszorította a hófehér kimonót és ott sírt gazdája lábánál.

  • Komolyan ennyit jelent ez neki? - nézett meglepetten hűséges csatlósára – Jaken. Maradj csöndben. Felébreszted. Csak „ki akartam engesztelni”, amiért tegnap azt mondtam neki, hogy „megöllek”. Igaza volt Sakurának... nem szoktam neki mostanában ezt mondani...

  • U-uram... - hajolt meg. Igyekezett elfojtani örömkönnyeit, azonban rá kellet jönnie, hogy az nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy azt ő akarta. Küszködését látva a kislány intett neki, hogy kövesse. Gyorsan felpattant és alighogy elhagyta a kunyhó légkörét hangosan kitört belőle a sírás.

  • Hát ez meg mi a ménkű volt? - nézett értetlenül Kouga a kis kobold után. Tekintetét azonban hamar elvette a kinti világról, mert füleit megütötte egy másik nesz: éppen ébredeztem és nyújtózkodtam.

  • Jó reggelt – mosolyogtam kissé kómásan SesshouMarura. Ő csak kedvesen rám mosolygott, ez jelentette, hogy „Jó reggelt”.

  • Hm – Kouga közömbösen fordította vissza fejét – Mégis... annyira hasonlít...

  • Elmegyünk sétálni? - ültem fel.

  • Mehetünk – vont vállat SesshouMaru, majd az ölébe vett és felállt velem. Egy szó nélkül kivitt a kunyhóból. Lassan elhaladtunk a még mindig meghatódottságában síró Jaken és a mellette tanácstalanul ülő Rin és Aun mellett, majd az erdő fái közé lépdelt.

  • SesshouMaru... - kezdtem halkan – Ha tegnap...

  • Sss... - tette mutatóujját ajkaimra. Mikor arany szemeibe néztem ő kedvesen mosolygott vissza rám – Igazság szerint én úgy érzem, hogy nekem kéne bocsánatot kérnem tőled – ült le egy fa tövébe.

  • Miért? - emeltem el számon nyugvó kezét.

  • Nem szoktam veled így viselkedni... és nem akartalak megbántani... Tudnod kell, hogy szeretlek – nézett rám bűnbánó arckifejezéssel.

  • SesshouMaru... - a szám akaratomon kívül cselekedett és mosolyra görbült – Én is nagyon szeretlek – öleltem át.

  • Lenne még valami, amitől eléggé rosszul érzem magam... - suttogta halkan.

  • Micsoda? - még jobban átfontam nyaka körül kezeimet.

  • Mikor tegnap az a dög... amit mondott... habár még soha nem láttam jelét annak, hogy elárultál volna vagy hasonló... én mégis hittem neki – a hangja kicsit elcsuklott a mondat végén. Nem tudtam megítélni, hogy a sírását vagy a dühét akarja-e elfojtani.

  • SesshouMaru... - megpróbáltam eltolni magam tőle, hogy a szemeibe nézessek, azonban ő nem hagyta – Nincs semmi baj... Ez bárkivel megeshet... És Kouga... ő tényleg nagyon félreérthetően beszélt és viselkedett... Ne hibáztasd magad emiatt... Nincs miért... - a következő pillanatban furcsa dologra lettünk figyelmesek: a fák kopár ágai közt áttörő napsugarak megvilágítottak minket, azonban ehhez még néhány leheletfinom fagyos érintés is társult: hópelyhek szállingóztak szerte a vidéken – SesshouMaru... az érzelmeid olyan tiszták, mint a hó – éreztem, hogy megremeg – Vajon sír? Nem, nem hiszem. Ő nem az a fajta, aki csak úgy elsírja magát valami miatt... de mégis... SesshouMaru, nem kell hibáztatnod magad semmiért. Én a helyedben pontosan ezt gondoltam volna. Én sem látnálak szívesen egy... másik nővel... persze először elfutna az ideg, de aztán megpróbálnám lecsillapítani magam, mielőtt még ordítok – nevettem fel röviden és halkan. Csak megpróbáltam őt felvidítani. Nem szólt semmit, csak erősebben magához húzott. Néma percek hűvös fuvallata érkezett. Fagyos leheletével végigsimított rajtunk, csupasz bőrfelületemet megremegtetve ezzel. SesshouMaru meg sem mozdult, habár nem is nagyon csodálkoztam rajta, hiszen ő egy danyoukai és nem fázhat.

  • Sakura... én nagyon... sajnálom... - egyik kezével csinált valamit, mert mozgolódást éreztem, azonban nem tudtam, hogy mi volt az. Ezúttal úgy döntöttem, hogy csöndben maradok, és figyelem a havazást – már amit látok belőle. Egyik kezemet elemeltem hátáról és kicsit kinyújtottam, hogy beleszálljon néhány hópehely.

  • Pont mint mikor a sakuráknál voltunk – mosolyodtam el – Csak azok tavaszi pelyhecskék voltak. És nem ilyen... hidegek... - enyhén megremegtem.

  • Ez olyan nosztalgikus... - szólalt meg hirtelen SesshouMaru – Mint mikor a sakuráknál voltunk... és én is elmondtam neked, hogy mit érzek – nevetett fel halkan – akkor is a virágok szirmai olyanok voltak, mint a hó.

  • Igen – bólintottam. Ismét megkíséreltem eltolni magam tőle - ezúttal pedig hagyta – Én is pontosan erre gondoltam – mosolyogtam rá. Ő viszonozta ezt a cselekedetemet, én pedig egy különös dolgot véltem felfedezni: arcán, amely még most is fagyos és kedves is volt egyszerre, alig észrevehető nyomok szúrtak szemet – Mégis... sírt volna...? - kerekedtek ki szemeim – De hogy lehet? Nem is hallottam és... nem is éreztem... Azt eddig is tudtam, hogy tökéletesen ura az érzelmeinek, de...

  • Mi az? - mosolygott. Válaszadás helyett csak jobb kezemet arcához emeltem és lágyan végigsimítottam gyöngy könnycseppje útján. Szemei meglepettséget tükröztek, arcáról tökéletesen leríttak gondolatai: „A francba. Hogy vehette észre? Bár igaz, ő egy miko...” Arca itt már ismét teljes nyugalmat sugárzott. Hófehér prémje és kimonója – melynek egy része rajtam volt – vakítóan világított a havazásban. Mikor végre erőt vettem magamon és tekintetemet kitépve az övéből a tájra néztem meglepetten vettem észre, hogy már szép mennyiségű hó esett. Ismét visszanéztem tökéletes arcára, melyen szeretetet árasztó arany szemei ismét az enyéimbe botlottak és bennragadtak. Nagyon jóképű volt a vakító hófehér tájjal, és az arca előtt szerényen szállingózó hópelyhekkel. Ezüst hajtincsei világító keretet adtak arcának, ezzel még jobban kiemelve azt. Bőre is inkább fehér volt, mint barna, így az is enyhe fénnyel világított a havas, fehér tisztaságban. Elvettem kezemet méregcsíkokkal díszített arcáról, majd végigsimítottam ezüst tincsein. Ő csak engem figyelt és arcomat pásztázta. Mikor kezem érintette vékony pamutfelsőjét átsiklott rá és lassan végigfuttattam azon is kezemet, egészen addig, míg el nem értem a testét védő, hideg fémhez. Eszembe sem jutott feltenni olyan nevetséges kérdést, mint „Nem kell a felsőd? Nem akarom, hogy megfázz...”. Néhányszor végigfuttattam rajta kezem, majd lejjebb csúszott pajzsának a fekete részére. Elhagytam a kezemet és erőtlenül hullott vissza ölembe. SesshouMaru száján megjelent egy halvány mosoly.

  • Szeretlek – suttogtam végül halkan. Nem válaszolt. Eddig mindig az volt rá a válasza, hogy „én is”, ezúttal azonban csendben figyelt tovább. Lenéztem a hóval borított földre. Tekintetem megtalálta az egyetlen zölden virító fűszálat, amelyet még nem temetett be a hó. Csak akkor kaptam fel fejem, mikor egy lágy érintést éreztem meg államon. SesshouMaru volt az, aki lágyan felemelte fejem és megcsókolt. Külön figyelmeztettem magam, hogy fékezzem magam, mert a testem ismét ki volt hűlve, az ő ajkai pedig kellemes melegek voltak...

  • SesshouMaru-sama!! Sakura-sama!! - hallottuk meg hirtelen Rin hangját.

  • Vissza kéne mennünk... - néztem szomorúan szerelmem arany szemeibe, miután erőszakosan magamra parancsolva elszakítottam ajkaitól az enyémeket.

  • Azonnal megyünk! - kiáltott vissza a kislánynak. Ismét visszanézett szemeimbe, és egy rövid csók után a karjaiba vett és úgy vitt oda Rinhez. Visszamentünk a kunyhóba és egy újabb adag tea elfogyasztása után mindenki elvonult egy-egy kis zugba és ott foglalatoskodott valamivel.


XX|X. Fejezet – Pengeéles hóvihar

|V. Epizód


  • Miért akarsz annyira találkozni velük? - nézett Kougára nagy szemekkel Rin.

  • Keh – a farkasszellem mellkasán keresztbe fonta a kezeit és sértődötten elfordította a fejét, úgy válaszolt – Mert nála van az asszonyom.

  • Kagome-sama?

  • Ő.

  • De Kagome-sama InuYasha-samát szereti... - nézett le a földre elgondolkodva a kicsi.

  • Nem hiszem el, hogy még tőle is ezt kell hallanom...! - zsörtölődött magában Kouga – Ráadásul annak ellenére, hogy az a lány... Sakura... nem Kagome... de nagyon hasonlít rá... és emiatt egy kicsit frusztrál is, hogy így látom őt SesshouMaruval... - vetett ránk lapos pillantást.

  • Meddig akar még itt maradni az a szerencsétlen? - utalt éles hangon SesshouMaru Kougára.

  • Fogalmam sincs – bújtam közelebb hozzá – Szerintem nem kéne foglalkoznod vele...

  • Lehet, hogy igazad van – sóhajtott fel – Talán tovább indulhatnánk – szólalt meg egy kicsit hangosabban, úgy, hogy mindenki meghallja.

  • Rendben – pattant fel Rin.

  • Biztosan jó ötlet továbbmenni? - néztem rá kérdőn – Elég hideg van...

  • Igaz, de mégsem tölthetjük itt az egész telet – nyomott egy rövid csókot ajkaimra. Prémjét Rinre terítette, kimonofelsőjét pedig nekem adta – Induljunk.

  • Ostoba, nem gondolod, hogy meg fognak fázni? - rivallt rá Kouga.

  • Szánalmas dög. Mit gondolsz, itt akarok maradni egész télen? Inkább keressünk egy másik menedékhelyet, mert itt bent a levegő farkasbűztől szennyezett – mondta lenézően a danyoukai.

  • Keh – fordult el Kouga karba tett kezekkel – Akkor is kegyetlen vagy. Várhatnál még egy darabig, hátha eláll a havazás. Most eléggé fúj a szél is, szép kis hóvihar van odakint... - SesshouMaru mintha meg sem hallotta volna a youkai szavait Rinnel nyomában kisétált a kunyhóból – Hogy vagy képes elviselni? - fordult felém kérdésével.

  • Nem olyan kegyetlen, mint amilyennek mutatja magát. Igazán nagy szíve van, de csak annak hajlandó megnyílni, akit méltónak tart rá.

  • Másszóval engem semmibe néz. Hát ez igazán bizalomgerjesztő... Pedig elég erősnek érzem magam...

  • Ő nem sokra becsüli az ékkőszilánkokat sem. Azokat pedig egyenesen lenézi, aki azok segítségére szorul.

  • Te is látod a szilánkokat? - hangja kissé a magasba szökött a meglepettségtől.

  • Persze – mondtam, mintha ez egy magától értetődő, természetes dolog lenne. Pedig mennyit kellett szenvednünk Kikyouval, hogy most az legyek, ami...

  • Jöttök már? - hallatszott SesshouMaru türelmetlen hangja.

  • Persze – mosolyodtam el, majd kiszaladtam kedvesemhez. Kouga mély levegőt vett, kikullogott a kunyhóból és utánunk indult.

  • Mondd csak, mi volt odabent? - suttogta fülembe SesshouMaru miután már jó néhány perce vánszorogtunk előrébb a viharban. Értetlen tekintettel ránéztem – Semmi – fogta meg fejét – Csak aggódom miattad. Tudod, hogy nem akarlak elveszteni...

  • És te nagyon jól tudod, hogy nem is kell ettől félned – mosolyogtam rá kedvesen. Viszonozta a mosolyt, majd bal kezét körém fonta és jó szorosan magához húzott.

  • Nagyon reszketsz... - aggódóan csengett hangja. Hirtelen felkapta fejét és egyenesen a csapat elé nézett – Mi lehet az? - kicsit hunyorított, azonban egy cseppet sem látta jobban az előttünk kibontakozó, fagyos nyugodtságot sugárzó alakot. SesshouMaru tekintetét követve az én szemeim is megakadtak a vad hófüggöny mögött álló szürkeségen. Mikor visszanéztem szerelmemre kikerekedett tekintettel meredt rá.

  • Mi történhetett vele? - kezeimet védőleg a szemeim elé tettem és megkerestem a másik három fiút -Kougát, Hakkakut és Gintát- is, akik szintén a szürke árnyat bámulták – Na jó... ez így már tényleg furcsa... - SesshouMaru bal karja megmozdult rajtam, és teste, mely eddig védett a kegyetlen széltől most távolodni kezdett tőlem, szemei pedig egyre csak az árnyat pásztázták – SesshouMaru... - hangom kissé remegett és sírós formát öltött – Mi van veled...?

  • Nem hallja a hangod – hallatszott az árny felől egy lenéző női hang – Ő már az enyém – lépett közelebb – A másik hárommal együtt – nézett szürke szemeivel a három farkasszellemre.

  • Ki vagy te? - förmedtem rá – Azonnal szüntesd meg az illúziódat SesshouMaru felett!! - léptem közelebb hozzá.

  • Semmirekellő hito – fagyos, szürke tekintetét az enyémbe fúrta – Mit tudnál te tenni? - egész testével felém fordult. Hófehér, ujjatlan ruhája volt, mely lágyan omlott a nő alakjára. Leginkább tavaszi ruha lehetett volna, amelyet a szél könnyeden lebegtet. A vállain áttetsző, halványkék anyag díszelgett, mely hanyagul lógott a hátán, és végei -a ruhával együtt- a földön értek véget. A fehér ruha bal oldalán egy hasíték volt, mely egészen a nő combjának felső részéig nyújtózkodott. A combján egy szintén halványkék harisnyakötő köszönt nekem, mikor megtett felém egy pehelykönnyed lépést. Nehezen, de beismertem magamnak, hogy még engem is letaglózott a nő látványa. Hófehér, egészen térdéig érő haja hűen követte minden mozdulatát. A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy a nő hófehér kezeivel az arcomat simogatja.

  • Ez meg micsoda? Miért bénultam le? - végigfutott hátamon a hideg – A hóvihar elállt. Nem... mégsem... csak egyfajta burokban vagyunk... - tekintetem visszaszökött az előttem álló nőre – Mit akarhat tőlem? - fagyos leheletétől megborzongtam – Vedd le rólam a kezeid! - ütöttem el őket – Rin! Jól vagy? - néztem felé – Eltűntek! Aun, Jaken és Rin is! Mit tettél velük?! - fordultam vissza ingerült hanggal az engem jégcsapra emlékeztető nő felé.

  • Nem tartozik rád – szögezte le röviden.

  • Ne játssz velem!! - használtam a Hama no Reiryoku-mat, azonban nem a nőt, hanem Kougát és a társait érte a támadásom – Te szemét! Hogy lehetsz ilyen?! - rivalltam rá.

  • A férfiak arra valók, hogy azt tegyék, amit a nők mondanak nekik. Amelyik pedig nem hallgat ránk, az megérdemli a bűnhődést.

  • De mit ártottak ők neked?

  • Semmit – ravasz vigyorra húzta vékony, halványkékre mázolt ajkait – egyelőre. SesshouMaru mellé lépett – Ő fontos neked, nem igaz? - lépett a danyoukai mögé. Átkarolta, hosszú ujjaival pedig végigsimított a méregcsíkokon.

  • HAGYD ŐT BÉKÉN!! - tört ki belőlem.

  • Ugyan miért tennék ilyet? - nevetett fel röviden – Így jobban szemügyre véve tényleg nagyon vonzó férfi – ajkait a danyoukai nyakához érintette. A legjobban az dühített, hogy SesshouMaru semmit sem tett ellene. Eléjük léptem, megragadtam a nő kezét és használtam a Hama no Reiryoku-mat. Halkan felnyögött és ellépett SesshouMaru mögül.

  • Ne gyere közelebb, te kígyó! - szerelmem és a nő között termettem, hogy megvédhessem a kedvesemet.

  • Hagyd ezt abba! - egy kéz érintését éreztem a jobb vállamon - Setsuko nem ártott nekünk, semmi értelme bántanod! - SesshouMaru elég dühösen beszélt velem, kicsit megijesztett.

  • De...

  • Nem gondoltam volna, hogy te is ilyen szánalmas bolond vagy – nézett rám megvetően – Azért kedveltelek, mert te más voltál, mint a többiek. És most csalódom benned – éles szavai mélyen a lelkembe martak – Inkább elmegyek Setsukóval. Ő különlegesnek tűnik – elmosolyodott és a nőt a derekánál fogva húzta oda magához, majd egy lágy puszit adott a cseppet sem ellenkező nő nyakára.

  • SesshouMaru...

  • Jobb lesz, ha mihamarabb elfelejted ezt a nevet, mert én már nem tartozom hozzád – vetett rám gyilkos pillantást. Összerezzentem.

  • Hagyd csak, drágám, nem ér annyit, hogy végezz vele. Utána úgy is nekem kéne lemosnom a véres karmaidat... - egy pillanatra megérintette a danyoukai kezét – De várjunk csak... - kezeit SesshouMaru arcára helyezte, és végigsimított a méregcsíkokon, melyek megvastagodtak - meggondoltam magam...

  • Jaj ne... ha azok... vastagok lesznek, akkor az azt jelenti, hogy... erősebb lesz... - a danyoukai szemfogai még élesebbek lettek, karmai pedig tovább nőttek – De én képtelen lennék bántani őt...

  • Végre annyi idő után... - SesshouMaru támadó testhelyzetet vett fel – Gyilkolhatok.

Mikor SesshouMaru elrugaszkodott én Setsuko felé vettem az irányt. Tudtam, nincs sok esélyem SesshouMaru ellen, hiszen ő profi gyilkos. Azonban szembe néztem a lehetetlennel és megpróbáltam megsebezni Setsukót, mielőtt még SesshouMaru elért volna engem. Hatalmas szerencse kellett ahhoz, hogy ez sikerüljön – de sikerült. Hangosan ordítva távozott a helyszínről, azonban SesshouMarut még teljes eltűnése előtt megsebezte. Elég súlyos sebesülést okozott neki, a danyoukai ugyanis nyögve rogyott térdre.

  • Jól vagy? - futottam oda hozzá – Eszméletlen. Vajon miért bántotta? - hirtelen észbe kaptam – Hát persze... azt mondta... „A férfiak arra valók, hogy azt tegyék, amit a nők mondanak nekik. Amelyik pedig nem hallgat ránk, az megérdemli a bűnhődést.”. Ez akkor is szánalmas... így gondolkozni... Vajon hol lehetnek a többiek? - kapkodtam fejem jobbra-balra – Várjunk csak... vajon... SesshouMaru azután is meg akar majd ölni, hogy... felébredt...? - megremegtem – Mindegy. Akkor legalább az ő keze által halok meg. Nem is tudom, hogy örüljek-e neki, vagy ne... - Setsuko és a többiek távozásával a hóvihar is elült, már csak szitált. Hatalmas szerencsénkre a közelben volt egy elhagyatott kunyhó, amelybe nehézkesen bevonszoltam SesshouMarut és lefektettem a szoba közepére – Szerencsére még van nálam néhány gyógynövény, ami a teakészítésből maradt meg. Még jó, hogy félretettem őket – a fehér felsőm alá nyúltam és előhúztam a növényeket. Szerencsére ebben a kunyhóban is volt mind vödör, mind pedig üst, tehát SesshouMaru sebesüléseit el tudtam látni. Meggyújtottam a tüzet, majd neki is láttam az ápolásának. A megmaradt gyógynövényeinkkel csínján bántam, jól meggondoltam mit csinálok velük, mert elég nehéz lesz ilyen időben találni akár csak egyet is. Mikor végeztem mindent elpakoltam, az ajtót befedtem, hogy a házban tartsam a meleget, és megvédjem magunkat az esetleges újabb hóviharoktól, majd SesshouMaru fejét az ölembe hajtottam. Szerelmem a hátán feküdt, a mély, Setsuko okozta sebesülését immár kötés takarta. Tekintetemmel arcát fürkésztem, mely titokzatos és érzelemmentes volt. A néma csöndben csak a tűz ropogását hallgattam és egyre csak szerelmem arcát pásztáztam. Hamarosan elnyomott az álom, és ülve aludtam el. Már több óra is eltelhetett azóta, hogy én is elszundítottam, mikor SesshouMaru szemei megrebbentek. Lassan felnyitotta őket, és meglátta arcom.

  • Sakura? - felnyögött – Mi a fene ez? - tekintete levándorolt a kötésre, mely már átázott bíbor vérétől – Mi történt? - visszanézett arcomra. Hirtelen elhatározással összeszorította a fogait és felült. Mikor ülő helyzetben volt megkönnyebbülten felsóhajtott. Négykézláb mögém mászott és lágyan hátrahúzott. Jó szorosan magához ölelt, majd elfeküdtünk a földön. A fejem a mellkasán volt, bal kezével pedig védőn karolt át – Mi történhetett? És hol vannak Rinék? Miért nem emlékszem semmire? - jobb kezét a homlokára tette, azonban képtelen volt kicsikarni akár csak egy emlékképet is – Csak arra emlékszem, hogy elindultunk a hóviharban, és egyszer megszólítottam Sakurát, mert aggódtam érte... és most itt ébredek fel – mély levegőt vett. Mozgolódni kezdtem, a danyoukai pedig rám szegezte tekintetét. Felnyitottam szemeimet és lustán felemeltem fejemet.

  • Eldőltem volna alvás közben...? - tettem kezem a fejemre – Hol van SesshouMaru? Talán... visszament... Setsukóhoz...? Nincs kizárva... De akkor miért nem ölt meg, mikor felébredt? Mikor legutóbb rám nézett egy... gyilkos tekintetét láttam... nem SesshouMaruét... - halkan szipogni kezdtem és patakzani kezdtek könnyeim.

  • Sakura?

  • Micsoda? - kaptam fel fejem – Itt van? - jobban körbenéztem, és ráeszméltem, hogy SesshouMarun fekszem – SesshouMaru? - mikor megfordultam az arcomon látszott, hogy halálra vagyok rémülve. Levertem magamról bal kezét és hátrálni kezdtem. Egészen a falig motoszkáltam vissza, ott pedig összehúztam magam; a lábaimat felhúztam és körülöttük összekulcsoltam kezeimet.

  • Sakura? - halk nyögések közepette felült és lassan közeledni kezdett felém – Mi a baj? - minél közelebb ért az arcomon annál inkább kimutatkozott halálfélelmem. Mikor elém ért és felém nyújtotta remegő jobb kezét behúztam a fejemet és szorosan összezártam szemeimet. Borzasztóan remegtem félelmemben – Mi a fene folyik itt? Sakura... mi történt?

  • Most... tényleg nem akar bántani...? - a remegésem kicsit enyhült és felnyitottam szemeimet. Félénken felnéztem rá, majd megláttam értetlen arcát – A méregcsíkjai is „normál helyzetben vannak”. Tehát nem fog átváltozni.

  • Mi a baj? - ismét megkísérelte megérinteni az arcom, azonban ezúttal is úgy reagáltam, mint előző alkalommal – Mi történt? Miért félsz tőlem?

  • Nem... nem emlékszel... semmire? - még én is csodálkoztam azon, mennyire remeg a hangom. Válaszadás helyett csak nézett tovább értetlenül – Mire emlékszel?

  • Az utolsó emlékem az, hogy veled beszélgetek a hóviharban – bólintottam, majd belekezdtem a magyarázatba:

  • Feltűnt előttünk egy szürkés árny, amire Kougáék és te is elég furcsán néztél... Mikor megszólítottalak megszólalt a nő, hogy te már nem hallod... a hangom... és közölte, hogy te és a három farkasszellem már az övé vagytok – egy könnycseppem végigszánkázott arcomon – Mikor őt néztem egy időre lebénultam, a nő pedig elém lépett és simogatni kezdte az arcom. Aztán körbenéztem és ráeszméltem, hogy Rinéknek nyoma veszett – SesshouMaru kisebb szenvedés árán mellém ült – Mikor megkérdeztem tőle, hogy mit művelt velük, egyszerűen csak annyit mondott, hogy „nem tartozik rád”. Mikor megtámadtam Kouga és a két társa elém ugrott és ők sebesültek meg. Utána... - zokogni kezdtem.

  • Mi történt? - ölelt át. Először egy kicsit elhúzódtam tőle, mert még élénken élt bennem, ami akkor történt, azonban figyelmeztettem magam, hogy ő most a régi, aki nem akar nekem ártani. Visszabújtam hozzá, jó szorosan átöleltem és folytattam:

  • Odalépett hozzád, és megkérdezte tőlem, hogy „Ő fontos neked, nem igaz?”. Aztán mögéd lépett, átkarolt és a méregcsíkjaidat kezdte simogatni... - még erősebben szorítottam magamhoz szerelmem testét.

  • Micsoda...? És én ezt csak úgy... hagytam neki...? - ámult el. Némán bólintottam, majd egy mély levegővétel után folytattam a felvilágosítást:

  • Rárivalltam, hogy hagyjon békén, de nem hallgatott rám. Azt mondta „Így jobban szemügyre véve tényleg nagyon vonzó férfi.” Utána pedig adott egy puszit a nyakadra és... nem vette el az ajkait... ismét támadtam, és sikerült is megsebeznem a nőt, de... - mikor felnéztem SesshouMarura elszörnyülködött arckifejezéssel nézett vissza rám. Látszott rajta, hogy már előre fél a folytatástól - …a vállamra tetted a kezed és azt mondtad „Hagyd ezt abba!” „Setsuko nem ártott nekünk, semmi értelme bántanod!”. Elég dühösen beszéltél velem, és egy kicsit megijedtem... próbáltam magyarázkodni, de folytattad „Nem gondoltam volna, hogy te is ilyen szánalmas bolond vagy”. Megvetően néztél rám és ez nekem... nagyon fájt... utána ismét megszólaltál „Azért kedveltelek, mert te más voltál, mint a többiek. És most csalódom benned” „Inkább elmegyek Setsukóval. Ő különlegesnek tűnik”. Itt elmosolyodtál és... a derekánál fogva magadhoz húztad... és egy puszit adtál a nyakára... - patakzani kezdtek könnyeim.

  • Ne is folytasd! - szólalt meg hirtelen – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy így beszéltem veled...!! - őrlődött magában. Simogatni kezdte a fejem. Így maradtunk pár percig, ezidő alatt pedig SesshouMaru rendbe szedte magát, és lecsillapodott – Folytathatod. Elvégre arra voltam kíváncsi miért félt tőlem – bólintottam és ismét belekezdtem:

  • Beszélni kezdtem hozzád, a neveden szólítottalak, de félbeszakítottál „Jobb lesz, ha mihamarabb elfelejted ezt a nevet, mert én már nem tartozom hozzád.” Vérszomjas pillantással néztél rám, és eléggé megijedtem... Setsuko is megszólalt „Hagyd csak, drágám, nem ér annyit, hogy végezz vele. Utána úgy is nekem kéne lemosnom a véres karmaidat...” Pár pillanat múlva aztán folytatta „De várjunk csak...” Az arcodra tette a kezeit és végigsimított a méregcsíkjaidon. Megvastagodtak és átalakultál. Setsuko pedig csak ennyit mondott „Meggondoltam magam...” Te pedig felszabadult hangon annyit mondtál „Végre annyi idő után gyilkolhatok.” Támadó testhelyzetbe álltál és felém rugaszkodtál. Tudtam, hogy nincs sok esélyem ellened, de azért megpróbáltam még egyszer használni Setsuko ellen az erőmet. Végül is sikerült, de még a távozása előtt megsebezett téged, mégpedig azért, mert mikor megsebeztem Kougáékat azt mondta, hogy „A férfiak arra valók, hogy azt tegyék, amit a nők mondanak nekik. Amelyik pedig nem hallgat ránk, az megérdemli a bűnhődést.” Odafutottam hozzád, de te eszméletlen voltál. Szerencsére itt volt ez a kis kunyhó, így ide tudtalak hozni leápolni a sérüléseidet és... - SesshouMaru hirtelen félbeszakított; engedett szorításából, megragadta a vállaimat és megcsókolt. A kezei végigsimítottak a karomon és megszorították a kézfejeimet. SesshouMaru egy idő után elvette ajkait és a számba suttogta:

  • Az igazságot már tudod. Azért kedvellek, mert más vagy, mint a többiek – mélyen szemeimbe nézett.

  • SesshouMaru... - a szemeimben ismét gyűlni kezdtek könnyeim.

  • Óvatosabbnak kell lennünk a legközelebbi találkozásunknál – némán bólintottam – Addig is neked pihenned kell.

  • De neked is... eléggé legyengülhettél... és kötést is kéne cserélnem rajtad...

  • Azzal a sebbel ne foglalkozz. Holnapra már hűlt helye lesz, higgy nekem – le is kötözte magáról, a véres anyagot pedig az egyik sarokba hajította, majd ismét átölelt. Én is köréfontam kezeimet, ő pedig az oldalunkra döntött minket, majd magára fordított, hogy én legyek felül. Kicsit elpirultam, mert zavarba hozott, hogy csupasz felsőtestén fekszem. Lassan, még egy kissé remegő kezekkel simogatni kezdett, hamarosan pedig mindkettőnket elnyomott az álom.

 

    XXX. Fejezet – Jeges kalandok

V. Epizód


  • Óvatosabbnak kell lennem. Ha még egyszer elővigyázatlan leszek, akkor könnyen... megölhetem Sakurát is... Az a nő borzasztó könnyen az irányítása alá tud vonni másokat. Még belegondolni is szörnyű, hogy én, a nagy SesshouMaru valaki más befolyása alá kerültem. És így életveszélybe sodortam mindenkit. Nem csak Sakurát, de Rint is. Ha akár csak egyikőjüket is elveszteném, én... - megszorította rajtam nyugvó hófehér kimonofelsőjét - … nem lennék teljes egész. Azonban... - szemei felnyíltak – Ők egyszerű halandók. Előbb-utóbb meghalnak. Sokkal előbb, mint én. És akkor mi lesz...? - mozgolódni kezdtem, ő pedig engem kezdett figyelni. Arcomat, amely eddig felé nézett, most elfordítottam. Legördültem róla és háttal feküdtem neki. Óvatosan kivette alólam bal kezét és mögém csúszott. Jobb kezét átfonva rajtam jó szorosan magához húzott. A levegőbe szimatolt – Megint esni kezdett a hó – elmosolyodott. Eszébe jutott az emlék, ahogy az idei első havazásban beszélgetünk egy fa tövében

  • SesshouMaru... az érzelmeid olyan tiszták, mint a hó.”

  • Ez olyan nosztalgikus... - szólalt meg hirtelen SesshouMaru – Mint mikor a sakuráknál voltunk... és én is elmondtam neked, hogy mit érzek – nevetett fel halkan – akkor is a virágok szirmai olyanok voltak, mint a hó.

  • Igen – bólintottam – Én is pontosan erre gondoltam – mosolyogtam rá. Ő viszonozta ezt a cselekedetemet.” - Egy kis résen át beszállingózott a hó, SesshouMaru figyelme pedig erre a pontra terelődött.

  • Vajon mi lehet most Rinékkel...? Remélem, jól vannak... és nem esett semmi bajuk. Ha az a nő... Setsuko... bántani merte őket, én esküszöm, hogy... – dühében ökölbe szorította kezeit – De nem az lenne az egyetlen dolog, ami miatt végezni akarnék azzal a szajhával... - rám nézett – Sakura... Mennyit kellett szenvednie... És most Rin is szenved... Te jó ég... majdnem megöltem Sakurát!! – nem most tudatosult benne ez a tény, azonban már sokszor megbotránkozott miatta magában. Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, majd a hajamba fúrta orrát és jólesően szippantott a levegőbe – Kellemes illata van. Mint mindig – mosolygott – Várjunk csak... - felemelte fejét és szaglászni kezdett – Itt van Setsuko. A fenébe. Még azt sem tudom, hogy vonja az ellenőrzése alá a... Dehogynem! Sakura? - nézett rám kérdőn – Felébredtél?

  • Igen... érzem..., hogy itt van Setsuko – SesshouMaru némán bólintott – Most mit fogunk tenni? Még nem gyógyult be teljesen a sebed... - SesshouMaru ezt egy nemtörődöm vállvonással nyugtázta.

  • De már nem súlyos. Egyáltalán. Hidd el, nem lesz semmi bajom – karolt át.

  • Azért nem fog jót tenni neked, hogy éppen most kell majd harcolnod... Talán jobb lenne, ha te itt maradnál a kunyhóban, amíg én...

  • Egy szót se többet! - vágott a szavamba – Szó sem lehet arról, hogy én csak úgy végignézzem, ahogy azzal a szajhával küzdesz! - kicsit meglepődtem a szóhasználatán – Mindenképpen segítek. Amit tett, arra nincs bocsánat!

  • De kérlek... légy nagyon elővigyázatos... nem lenne jó, ha ismét felszakadnának a sebeid... már nincs is olyan sok gyógynövény...

  • Sakura, nem kell félned. Elővigyázatos leszek. És sokkal erősebb vagyok, mint amilyennek látszom, szóval emiatt igazán nem kell aggódnod – mosolyodott el.

  • De én akkor is féltelek... - öleltem át.

  • Nem kell félned, hogy az uralma alá von. Azt hiszem, már tudom, hogyan csinálja.

  • Tényleg? - néztem rá meglepetten. Bólintott egyet, majd belekezdett:

  • Azt mondtad, hogy akkor kezdtem el furcsán viselkedni, mikor ránéztem, nem igaz?

  • De akkor... hogy fogsz harcolni ellene? Ha rá sem nézhetsz, akkor elég nehéz lesz majd...

  • Ne aggódj – mosolygott megnyugtatóan – Ne becsüld alá a többi érzékemet.

  • Mi? - néztem rá kérdőn – Azt hiszem... ezt nem nagyon értem... - ő csak halkan felnevetett.

  • Nem baj, ne is foglalkozz vele – legyintett.

  • Mi lenne... ha először én mennék küzdeni vele, és csak akkor jönnél te, ha nagyon nagy szükség lenne rád? - ajánlottam.

  • Micsoda? Azt akarod, hogy...

  • Azt.

  • De én nem... – mutatóujjamat az ajkaira tettem, ezzel elhallgattatva őt.

  • Csináljuk így. Ha nagyon szükséges, akkor úgyis jöhetsz. Ez így nem jó? - felmordult – Addig is pihenhetsz.

  • Hm – fordult el – Nem tetszik az ötlet.

  • De ha sikerül legyengítenem, talán téged sem tudna majd irányítani, és akkor nagyobb eséllyel szabadíthatnánk ki Rinéket... - győzködtem tovább.

  • Legyen – sóhajtott mélyet – De nem csak akkor fogok menni, amikor már úgy igazán szükség lenne rám – mondta komolyan.

  • Rendben – bólintottam mosolyogva.

  • Itt van – figyelmeztetett. Válaszként csak bólintottam, majd hátamra vettem a nyilaimat és az íjamat – Légy óvatos!

  • Tudom – lassan kisétáltam a kunyhóból, rövidesen pedig megláttam magam előtt Setsuko jól ismert, kecses alakját. Gondolkodás nélkül kifeszítettem egy nyilamat és célba vettem vele.

  • Hm – nevetett fel röviden – Ne hidd, hogy azzal te ártani tudnál nekem!

  • Mi? - eresztettem le fegyverem. A kérdésemre azonban hamar megkaptam a válaszomat: a semmiből hirtelen a nő elé ugrott három youkai. Nem mások, mint Kougáék – Fene – szorítottam össze fogaimat.

  • Nem lesz jó – állt fel a kunyhóban Sesshoumaru.

  • Ha ez így megy tovább... Sesshoumaru nem jöhet ki még idő előtt!! - vigyázva, hogy minél észrevehetetlenebb legyen, hátrafordultam és jeleztem a tekintetemmel az egyre nyugtalanabb danyoukainak, hogy maradjon még odabent, és csak várjon türelmesen. Maradjon a megbeszélt tervnél. Láthatóan megértette, mit akarok üzenni neki a tekintetemmel, mivel visszahúzódott az árnyékba, és nyugton maradt – Egy ideig lerendeztem Sesshoumarut – fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt – Most már csak Setsukóval kell foglalkoznom – tekintettem vissza az egyre csak mosolygó nőre. Be kellett vallanom magamnak, hogy egy cseppet féltem. A mosolya pedig nem kicsit aggasztott. Féltem tőle, hiszen képtelen lennék ártatlanokat bántatni. Setsuko pedig pontosan olyanokat használ, akiket én nem akarok megsebezni. Kegyetlenség lenne. Akkor már inkább én haljak meg. De tényleg? Milyen lehet a halál? Vajon mire gondol olyankor az ember? Talán egész eddigi élete pereg le a szemei előtt pár pillanat leforgása alatt? Pusztán pánik lesz úrrá rajta? Vagy netán szeretteire gondol? Gondolataimba befurakodott Sesshoumaru hibátlan arca.

  • Mire vársz, kislány? - köpte oda nekem Setsuko. Fogalmam sem volt róla, hogy most vajon miért így beszél. Egész eddig lágy, mégis megvetően fagyos hangnemben szólalt meg puha hangján. Ezzel szemben ez most érdesnek és kellemetlennek hatott. Emlékeztettem magam, hogy jelenleg egy csata kellős közepén vagyok -vagy legalábbis egy pillanaton belül ott leszek- és nem kalandozhatnak el a gondolataim. Arra is ügyelnem kellett, hogy minél tovább húzzam az időt. Sesshoumaruért. Ő ugyan azt mondogatja, hogy „semmi baj, sokkal erősebb vagyok, mint amilyennek tűnök” meg ilyenek, de nem hittem neki. A szemeiben ott csillogott a fájdalom fénye. Én észrevettem. Bármennyire próbálta is elrejteni – Nem érek rá egész nap – biccentett egyet, ezzel jelt adva Hakkakunak és Gintának. A testemet felkészítettem az egyre közelgő fenyegető vicsorgásra, kezeimben pedig megszorítottam az íjamat.

  • Lefegyverzés. Azt kell használnom. És akkor nem kell többet ártanom nekik – mikor már elég közel voltak hirtelen megtorpantak. Egy pillanatra azt hittem, Sesshoumaru miatt álltak meg, aki felrúgva a tervet, még jóval idő előtt előmerészkedett a kunyhóból. Azonban sehol sem éreztem az auráját, így megnyugodtam – De akkor meg mire várnak? - pillantásom visszasiklott az ujjaikat vészjóslón ropogtató, fenyegetően villódzó tekintettel rám meredő farkasokra, majd nyeltem egyet. Elszorult a torkom az egyre súlyosabb némaságban. A vér a fülemben dobogott, éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Mire várnak? Miért nem támadnak? Hiszen az előbb még olyan nagy hévvel közeledtek felém... - KOUGA! - csapott belém. Gyorsan körbejárattam a szemeimet. Pont ahogy gondoltam. A youkai nem volt Setsuko mellett. Majd' megőrjített a csábítás, mely arra sarkallt, hogy forduljak meg és ellenőrizzem a hátam mögötti világot, azonban nem tehettem. Mert ha hátat fordítok, akkor ezek ketten vetnek véget szánalmas halandó életemnek. A gondolkodásom annyira egybe olvadt a tervemmel, hogy teljesen elfelejtkeztem a kunyhóban egyre feszültebben figyelő Sesshoumaruról. De jobb is volt így. Ha folyton azon rágódnék, hogy ő ott van, akkor nem úgy gondolkodnék, ahogy ebben a helyzetben indokolt volt. Hiszen ha Sesshoumarut is beveszem a számításaimba, akkor kettő a három -illetve négy- ellen, így viszont egy a négy ellen küzdelem zajlott le a fejemben. És ha így gondolkodtam, akkor nem támaszkodtam automatikusan a danyoukai segítségére. Így taktikázva, hogy csak magamat számolom a harcosok közé, nem számítottam arra, hogy Sesshoumaru a kellő pillanatban jön és megment egy esetleges mély vájattól a hasamba... A stratégiám már megvolt, csak azt nem tudtam, hogyan kivitelezzem. Csak később jutott eszembe, hogy Kouga gyorsasága súrolja Sesshoumaruét, így vele még neki is meggyűlhet később a baja. De már nem bírtam tovább az egy helyben toporgást. Lassan kihúztam egy nyílvesszőt a tartóból, és az íjamra feszesen kifeszített zsinórra helyeztem. Körbejárattam tekintetemet a két farkasfiún, majd a célomra szegeztem a nyilam hegyét. Az íj halkan nyöszörgött párat, ahogy egyre erősebben húztam a nyilat magam felé. Fél szememet behunytam, hogy pontosabban célozhassak. A nyilamat pedig egyszer csak elengedtem. Az pedig, hogy kifejezze boldogságát, amiért szabad lett, engedelmesen szelte ketté a levegőt és a békésen szállingózó hópelyhek alkotta fátylat, hogy elérhessen a célpontig. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Kouga valahol mögöttem van. Csak akkor jutott eszembe, hogy a gyorsaságának köszönhetően bármikor ott teremhet Setsuko előtt, mikor már ujjaim ernyedten várakoztak az íj mellett, szabadon engedve a vadul süvítő nyílvesszőt. Reménykedtem benne, hogy nem fog Setsuko elé ugrani, hogy megvédje, azonban nagyon jól tudtam, hogy ennek a valószínűsége igen csekély. És a következő pillanatban már meg is láttam a környező növényzetből előugró Kougát. Setsuko felé sietett, azonban még mielőtt elért volna hozzá, irányt váltott és felém kezdett el rohanni. Némán mélyet kortyoltam a levegőből, annyira meglepett ez a fordulat. Erre még én sem számítottam. Úgy terveztem, hogy két lehetőség közül fog választani. Vagy csatlakozik a másik kettőhöz, vagy Sesukót menti. De azt nem gondoltam volna, hogy frontális támadást indít – Az íj! - csapott belém – Használd! Lefegyverzés! - tudtam, hogy a fejemben kiáltozó hangnak mélységesen igaza van. Épp lendítettem volna a kezemet, mikor ráeszméltem, hogy már túl késő. Kouga a következő pillanat első töredékében már ott is magasodott előttem, üveges szemei dühvel tele. Nagyot nyeltem. A szívem a torkomban dobogott. Szemeim sarkából láttam, hogy a magasba emeli jobb kezét, tekintetemet azonban nem vettem le kifejezéstelen arcáról. Akkor tudatosult bennem, hogy meg fogok halni. Ha lendíti azt a kezét, nekem végem van. Védekezhettem volna, de akkor semmi ilyesmi nem jutott eszembe. Hirtelen minden értelmét vesztette. Minden szó, minden mondat, minden sóhaj, minden pillanat. Minden szívdobbanás. Lassan behunytam a szemeimet, és erősen azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon most mire kéne gondolnom. Vagy inkább... kire? A fejem teljesen üres volt, legalábbis én akkor úgy éreztem. Váratlanul eszembe jutott az a kérdés, amit pár perccel ezelőtt tettem fel magamnak: Vajon mire gondolunk halálunk előtt? Már nagyon jól tudtam. Tulajdonképpen elég nehéz leírni ezt az érzést. Pánik vegyül a higgadtsággal. Mikor az ember már tudja, és bele is törődik abba, hogy eljött az ő ideje is. Hirtelen a semmiből beugrott Rin, Jaken, Aun, Kagome és a többiek arca is. Végül pedig Sesshoumarué. Még egyszer utoljára elmerengtem arcán, majd lágyan elmosolyodtam. És vártam. Vártam arra a végzetes ütésre, ami véget vet rövidke és szánalmas hosszt élt életemnek. De az nem akart jönni. A nyugodt mosoly eltűnt arcomról, egyik pillanatról a másikra, majd lassanként résnyire nyíltak a szemeim. Kouga még mindig ott állt előttem, úgy, ahogy legutóbb. Szemei azonban kikerekedtek, fejét pedig a magasba szegte. Azon kezdtem tanakodni, mi lelhette őt. Lassan végigkalandozott tekintetem a testén, hasánál pedig feltűnt valami. Visszanéztem az arcára. A szájából épp abban a pillanatban induló vérpatakocska végigsiklott az állán, lecsöppent a páncéljára, és arra is húzott egy rubinvörös vonalat. Vérét követve visszajutott tekintetem a hasához. Míg azon pihentettem tekintetem fél szemmel láttam, hogy keze visszaesik az oldala mellé, és hanyagul lóg ott. Halkan nyögött egyet, majd még egyet, a fájdalmát kifejező hangok pedig egyre hangosabbak lettek.

  • Mi történt.. velem...? - tette fel halkan, elnyújtott hangon kérdését – Hogy kerülök én ide? - lenézett hasára, pontosan oda, ahol az én tekintetem is nyugodott. A teste enyhén felém mozdult, majd erőteljesen hátralendült. A karmazsinvörös dudor pedig eltűnt a hasáról. A youkai azonnal összerogyott, mögötte pedig feltűnt egy hófehér alak. Az ujjairól friss vér folyt és halkan csöppent le a hóra. Egy mozdulattal lerázta a vörös folyadék nagy részét a kezéről, majd hátat fordított.

  • Sesshoumaru... - préseltem ki magamból alig hallhatóan. Nem szólt egy szót sem, még csak fel sem mordult. Felsőteste csupasz volt, mely azt a tényt támasztotta alá, miszerint nem előre megfontolt cselekedet volt.

  • Már megint te? - húzta széles vigyorra száját a veszélyes nőszemély. Setsuko. Kouga szárazan köhögött párat, majd egy jó adag vért köpött. Gondolkodás nélkül letérdeltem mellé és a hátára tettem a kezemet, ezzel azt üzenve neki „Ne aggódj, minden rendben lesz. Nem fogsz meghalni.” Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy vajon ez a gondoskodásom most automatikus cselekedet-e vagy tényleg aggódom-e Kougáért. Ezt gyorsan elhessegettem a fejemből, nem haragudtam rá. Egyáltalán nem. Egyébként is, nagyon jól tudom, hogy amúgy nem ölne meg. Ő nem olyan. Ezzel már akkor tisztában voltam, mikor először belenéztem a szemeibe. Néhány dolog pedig még alá is támasztja ezt a tényt. Most csak Sesshoumaruért kellett aggódnom. Fogalmam sem volt róla, hogyan akar megküzdeni a youkaijal. Apropó... a nyíl, amit kilőttem rá, célba talált? Tekintetemmel megkerestem a nő kecses alakját, mely ezúttal vérben fürdött. A saját vértócsája által eláztatott hófehér anyagot maga után húzva indult el a danyoukai felé. Sesshoumaru pedig mozdulatlanul állt ott.

  • Vajon most csak... - végig sem futhatott agyamon ez a mondat, Kouga ugyanis a vállaimra tette a remegő kezeit – Mi a baj? - azon nyomban feledtette velem az előbbi gondolatmenetemet a youkai fájdalomban úszó, véres arca – Mi a baj? - ismételtem meg kérdésemet – Jól vagy? Hogy érzed magad? - lehajtotta fejét és keserűen nevetni kezdett. Már amennyire tudott.

  • Mit gondolsz, mégis hogy érzem magam? - nevetése köhögésbe hajlott át, és hamarosan fulladozni kezdett, majd újabb adagnyi vért köpött. Én pedig tehetetlenül néztem, ahogy szenved. Nagyon nem volt ínyemre magára hagyni így sérülten és kiszolgáltatottan, de valami azt súgta, hogy Sesshoumarunak most nagyobb szüksége van rám. Oda is szaladtam egyenesen elé, és ügyet sem vetve az egyre közelebb érkező Setsukóra, hátat fordítottam a nőnek, Sessoumaru arcát pedig a két kezem közé fogtam. Arca kifejezéstelen volt, szemei üvegesek és egyáltalán nem reagált az érintésemre. Ez aggasztott. Ez volt az, amitől a leginkább féltem. És tessék. Tudtam, hogy nem kéne előjönnie, tudtam!

  • Ez is az én hibám – könnybe lábadt a szemem.

  • Hé, kislány! Állj el az útból, ha nem szeretnél úgy meghalni – metsző hangja célzást rejtett. Mikor azt mondta „úgy” természetesen rögtön tudtam, hogy Sesshoumarura céloz. De megmakacsoltam magam és maradtam. Komoly és dühös tekintettel felé fordultam, majd mélyen belefúrtam tekintetem az övébe. Enyhén meghökkent, látva elszántságomat, ez tisztán lerítt arcáról.

  • Hol vannak Rinék?! - nem kerteltem, nem is voltam olyan hangulatban. Egyenes voltam és rögtön a lényegre tértem. Tudtam, még Setsukónak sem fogom megengedni, hogy mellébeszéljen. Ha megteszi, súlyos árat fizet érte. Akkor lassú és kellemetlen halált hal. Ezt már most eldöntöttem magamban.

  • Miért érdekel? - kérdezte tökéletesen higgadtan és kimérten. Nem szóltam semmit, fogtam egy nyilat és célba vettem vele.

  • Azt kérdeztem, hol vannak? - ridegen csengő hangomtól végigremegett.

  • Nem vagy méltó rá, hogy az orrodra kössem – nem várattam magamra túl sokat, a nyíl pedig nem tévesztett célt.

  • Még most sem szándékozod elárulni, mondd? - vettem elő egy újabb nyilat a hátamra függesztett tartóból. Néma csönd – Komolyan úgy gondolod, hogy nem vagyok méltó arra, hogy megmondd, hol van az, akire én lányomként tekintek?! - hangom csattant a dühtől. És tényleg. Akkor borzasztó dühös voltam. A nyilat pedig szabadjára engedtem, hadd pusztítson. Telibe talált, Setsukón pedig tökéletesen látszott, hogy ereje nagymértékben megcsappant. Elégedett mosoly terült el arcomon, amikor tehetetlenségében térdre rogyott – Ez az! - nyögött párat, majd egy jó adagnyi vért köpött. Néhány mély sóhajtást hallottam a hátam mögött. Megfordultam, elnéztem a még mindig dermedt Sesshoumaru mellett és megláttam a két youkait, Hakkakut és Gintát, amint fejüket vakargatva térdre rogynak és értetlenül dörzsölgetik homlokukat. Aztán visszanéztem Sesshoumarura. Az íjamat leejtettem a földre, megfogtam a danyoukai karjait, és szólongatni kezdtem őt. Semmi. Csak egy halk kacaj bontakozott ki a hátam mögött. Setsuko.

  • Ne aggódj, kislány – állt fel nehézkesen – Annyi erőm még maradt, hogy egyvalakit irányítani tudjak – törölte le a szája sarkából a vért – Most pedig gyere – előre nyújtotta a kezét, Sesshoumaru pedig megmozdult.

  • Jaj ne!

  • Gyere velem! - a nő hátrálni kezdett. A danyoukai pedig gondolkodás nélkül követte őt.

  • Sesshoumaru, várj! - a keze után kaptam, azonban összefonta a karjait még mindig csupasz felsőtestén, hogy nem tudjam őt visszatartani. Hamarosan pedig eltűntek a szemem elől. Hangos zokogásban törtem ki, majd a két talpnyaló youkai jött a segítségemre. Bevittek a kunyhóba, Kouga pedig elküldte Gintát, hogy hozzon vizet, Hakkakunak pedig adott volt a parancs: tűzifát kell hoznia. Kouga letelepedett az ajtóval szembeni falhoz, majd kényelmesen elhelyezkedett. Néma csöndben ültünk egy darabig. Én törtem meg a jeget:

  • Bocsáss meg.

  • Ugyan miért? - felvont szemöldökkel meredt rám.

  • Amiért.. megsérültél...

  • Az nem te voltál. És csak hogy tudd, még a te rideg barátodra sem haragszom – húzta fel orrát. Elmosolyodtam, hálás voltam, hogy nem problémázik emiatt – Csak meg akart védeni. Ennyi. A helyében én is ugyanezt tettem volna.

  • Na igen, benned is ott van a ragaszkodás és a hűség csírája – mosolyogtam rá.

  • Mi van? - köpte oda nekem – Mi olyan vicces? - megráztam a fejem. Odakintről a hóban ropogó lépések zaja furakodott be a kunyhó kihűlt légkörébe – Gintáék ma szokatlanul gyorsak – jegyezte meg. Vetett rám egy pillantást, majd mikor úgy látta, hogy nem szándékozom folytatni a beszélgetést, kényelmesen elnyúlt a földön és szemeit lehunyva próbált nem a fájdalomra koncentrálni. A tekintetem tele volt keserűséggel. Borzasztóan hiányzott Sesshoumaru és nyugtalanított a gondolat, hogy azzal a nővel van együtt. Aki bármit megtehet vele. Akár meg is ölheti. Elég ha a hatalmába keríti Sesshoumarut. Abban az állapotban a bábjaként játszhat a danyoukaijal. Ökölbe rándult a kezem már csak a puszta gondolat hatására is. Ráadásul vizuális létemre még el is képzeltem a gyilkos jelenetet. Újabb könnycseppek gördültek alá az arcomon. Hallottam, hogy a lépések zaja már csak alig három méterre van a kunyhótól. Nem akartam a két fiúnak további gondokat okozni, úgyhogy hátat fordítottam mindennek és mindenkinek, és ott a sarokban zokogtam tovább. Hallottam, ahogy belépnek a menedékhelyre, majd azt, ahogy letelepednek. Az egyikőjük azonban elindult felém.

  • Hát ti? - Kouga hangja enyhén magasba szökött a hatalmas meglepetésétől. Nem értettem mi történt, azonban még mielőtt felfoghattam volna bármit is, ami az imént zajlott le, valaki a vállamra tette a kezét és leguggolt mögém. Kezei lágyan végigsimítottak a nyakamon, majd az arcomon, majd az áztatott pillákkal körülvett szemeimen állapodtak meg. Gyengéden hátradöntött úgy, hogy a térdein feküdtem. Megpróbáltam ellenkezni, biztosra vettem, hogy nem Sesshoumaru az, így csak Kouga, Hakkaku vagy Ginta lehetnek azok. De ő nem eresztett.

  • Engedj el! - tiltakoztam hevesen. Választ nem kaptam, csak annyit éreztem, hogy valaki megpuszilja az államat, ajkait pedig otthagyja. Mivel más nem jutott eszembe felemeltem a kezeimet, hogy eltoljam magamtól. Mikor megérintettem hosszú haját rögtön tudtam, hogy nem Hakkaku vagy Ginta az – Kouga, hagyj békén! - enyhe düh csengett éles hangomban. Mikor továbbsimítottam a hosszú hajon gyanakodni kezdtem. Kougának nem ilyen hosszú a haja. Még akkor sem, ha kibontja a copfját – De nem lehet Sesshoumaru... - kezeimet most az övére helyeztem, és nekiláttam az ujjait feszegetni. Nagyjából 15 másodperc eltelte után végül megadta magát, én pedig végre visszakaptam a látásomat. Eltávolodott az arcomtól, én pedig ráeszméltem, hogy Sesshoumaru az – Hogyan...? - ajkaimra helyezett mutatóujjával ragasztotta belém kérdéseim hadát, majd elmosolyodott.

  • Egyszerűen. Megmondtam, hogy ne becsülj le – arcomat csiklandozták hosszú ezüst hajtincsei.

  • Na de... és Rinék?

  • Jól vannak. Már el is aludtak.

  • Akkor jó... már nagyon aggódtam miattuk.. miattatok – helyesbítettem. A mosolya még szélesebb lett, majd megcsókolt. Kicsit furcsa volt, hogy fejjel lefelé vagyunk egymásnak, de nem nagyon foglalkoztam vele, csak örültem, hogy ismét velem van.

FujikageSakura

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

t.cintia@citromail.hu

(Cnti98, 2013.05.20 20:24)

Lééécii folytasd nagyoon jóó :DDD