Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


XX|||. Fejezet - Ajándék


  • Mondjátok csak, mi a tervetek ma estére? - kérdeztem a lassan sétáló csoporttól.

  • Nem tudjuk – nézett hátra Kagome – Miért?

  • Csak arra gondoltam... hogy talán megint nézhetnénk a csillagokat. Augusztusban rengeteg hullócsillag szokott lenni.

  • Ez igaz – értett egyet Kagome.

  • Akkor ma éjszaka csillagnézés? - nevetett Rin.

  • Nagyon úgy tűnik – mosolygott kedvesen az InuYasha mellett lépdelő miko.

  • Mikor szeretnél visszamenni a világodba, Kagome? Nem mintha bánnám, hogy itt vagy, csak már lassan három hete itt vagy... - érdeklődött Sango.

  • Igen, igazad van... csak legutóbb elég hosszú időre pakoltam...

Sötétedés után kerestünk egy domboldalt és elhelyezkedtünk rajta. Kagome és InuYasha a legaljára ment, Sango Mirokuval néhány méterre a hanyou-hito párostól telepedtek le, Rin, Jaken és Aun a domb tetejéről figyelték az eseményeket, én SesshouMaruval pedig középtájon helyezkedtem el. Egymás mellett feküdtünk kedvesemmel, ujjainkat összekulcsolva. Mélyen néztünk egymás szemébe, egészen addig, míg Kagome fel nem kiáltott:

  • Ott egy hullócsillag! - mutatott az égre – Gyorsan kívánjatok valamit! - ő már ki is mondta magában, hogy mit szeretne. Én is lehunytam szemeimet.

  • Szeretném, ha SesshouMaru, Rin, Jaken és Aun nagyon boldogok lennének. Kérlek, ez a csapat maradjon együtt. Nekem nagyon fontosak... SesshouMaru...- mikor felnyitottam szemeimet a danyoukai csókjával találtam szemben magam – SesshouMaru... szeretlek – vettem el ajkaimat. Ujjaimmal lágyan végigsimítottam arcán húzódó méregcsíkjain. A kezem után kapott, puha ajkai elé emelte és szelíden megpuszilta.

  • Én is. Nagyon – suttogta a kézfejemnek. Enyhe pír szökött arcomra. Lehunytam szemeimet, tisztán éreztem, ahogy forró lehelete végigsimít kézfejemen. Mikor zöldesbarna íriszeim ismét előtűntek a sűrű, pilláim alkotta rengeteg mögül tekintetével rabul ejtette az enyémet. Belevesztem arany szemeinek mélységébe. Órák hosszúságának tűnő perceken keresztül csak a szemeit néztem, amely valahogy sokkal érdekesebb volt számomra, mint az augusztusi csillageső. Hamarosan mindenkit elnyomott az álom. Édes fuvallata olyan gyorsan és hirtelen érkezett, hogy mindenki ott aludt el, ahol akkor volt.

Másnap reggel Kagome ébredt elsőként.

  • Még mindenki alszik – nézett végig rajtunk – Mikor is lesz InuYasha szülinapja?... Augusztus 9-én. Ami azt jelenti, hogy... - egy kis utánaszámolás után rálelt a megoldásra – Holnap! Oké, ne ess pániba. Végül is már megvan, mit szeretnék ajándékozni neki... - néma, mégis sietős léptekkel odaosont citromsárga, gömbölyded táskájához és matatni kezdett benne. Kisvártatva előkapta belőle, amit keresett – Megvan! - emelte büszkén a magasba a kis tűzpiros bársonnyal borított dobozkát. Betette a zsebébe, előásott még néhány fontos kelléket, majd halkan felmászott a dombon és egy kicsit távolabb, a tőlünk néhány méterre elnyúló erdő széléhez közel ült le. Letette maga elé azokat a képeket, amelyeket néhány héttel ezelőtt kattintottunk el azon a bizonyos napon, amit Soutával töltöttünk. Végignézte a fényképeket és amelyik megtetszett neki, kivágott belőle valamit. Mikor a vagdosással végzett elővette zsebe rejtekéből a dobozkát és kivette a benne őrzött kis ajándékot. Mikor elkészült, visszatette a kis bársonyba a meglepetést, majd összeszedte a többi holmiját is és visszasietett a hátizsákjához. Ami zajt csaptak léptei, azt a tájat lustán végignyaló szellő sustorgása és a fák lombkoronáinak neszezése elnyelte. Épphogy elpakolta mindenét SesshouMaru nyitogatni kezdte szemeit. Kérdőn letekintett a táskáját egy hang nélkül becsatoló Kagomére, azonban nem foglalkozott vele sokat. Felnézett a domb tetejére, hogy meggyőződjön arról, minden rendben van-e Rinékkel. Mikor megbizonyosodott arról, hogy semmi bajuk sem esett és békésen szuszognak odafent az igazak álmát aludva tekintete az arcomra vándorolt. Szelíden elmosolyodott és visszakönyökölt közvetlenül a fejem mellé. Tekintetét nem állt szándékában levenni rólam, mintha mágnesként vonzotta volna az arcom. Percek óta figyelt már engem, mikor meghallotta Rin jóleső nyújtózkodását a fejünk felett. Jaken és Aun is felébredtek. Kagome is felfigyelt a hangokra és integetett nekik, ezzel köszöntve őket. Kagome felment Rinékhez, hogy tegyenek egy reggeli frissítő sétát. SesshouMaru még nézett utánuk egy darabig, majd érzékeny füleit megcsapták féltestvére nyújtózkodásának hangjai. Egy unott sóhaj után kelletlenül a hangforrás irányába nézett. Meglátta a kereső tekintettel fejét forgató hanyout, kinek arcáról lerítt, hogy belül elöntötte őt a rémület.

  • Hol lehet Kagome?! A francba is! Merre van? Remélem semmi baja sem esett... - magasba szegte a fejét és szimatolni kezdett – Nem érzek szellemszagot. Se más emberét. Akkor lehet, hogy megint csak egy reggeli sétára indult – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt.

  • Már épp ideje volt, hogy rájöjjön – csóválta fejét SesshouMaru. InuYasha a danyoukai halk neszezésére felé fordította fejét. Mikor meglátta a pázsiton kényelmesen elnyúló, fejét támasztó féltestvérét, aki az eget kémlelte már egy ideje a düh izzóvörös kötelei rátekeredtek és magukkal ragadták a gyűlölködés felé. Nesztelen léptekkel közeledett SesshouMaruhoz, aki még így is meghallotta közeledését és unott arccal a hanyou felé fordult – Mit akarsz?

  • Természetesen behajtani rajtad az ígéreted!

  • Már értem. A Felelsz vagy mersz-ről beszél – ártatlan mosolyra húzta száját – Mindegy, idegesítsük még egy kicsit. Te miről beszélsz? Nem ígértem neked semmit – kezdte, mint akinek fogalma sincs arról, mi történt az elmúlt 100 év folyamán.

  • Te kis... - InuYasha kezei idegessége hatására ökölbe rándultak – Tudod te jól, hogy miről beszélek...! - hangját kicsit elfojtotta, itt-ott elcsuklott a hatalmas dühtől. Legszívesebben ordított volna, ezt tisztán hallhatta volna bárki, azonban vissza kellett fognia magát.

  • Nem, tényleg nem tudom miről beszélsz – nézett vissza nyugodtan az égre a danyoukai – Ha egy ilyen hetedrangú kis senkinek, egy hanyounak megígérnék valamit, akkor arra még 200 év múlva is emlékeznék... - folytatta csevegő hangon.

  • Te... Te...!

  • Igen, én – sóhajtott unottan.

  • Te menekülsz?

  • Csak az unalom elől.

  • Micsoda...?

  • Semmi kedvem olyan kis haszontalanságokra pocsékolni az időmet, mint a te ostobaságaid – nézett vissza az immár dühtől vörös arcú féltestvérére – Jobb dolgom is van ennél – tekintete most arcomra siklott.

  • SesshouMaru...!

  • Így hívnak – mondta unottan – Most lennél szíves elmenni? Túl lármás vagy, maradj inkább csöndben – A hanyou nem tudott mit szólni. Az erdő felé rugaszkodott, pár pillanat múlva pedig teljesen eltűnt a szem elől. Hamarosan egy hatalmas üvöltés hasította ketté a levegőt – Ez az ostoba... - vett mély levegőt SesshouMaru. Több másodpercig visszhangzott a fiú üvöltése a tájon. Ezek uán még a madarak is elhallgattak. Néma csend nehezedett a domboldalra. Percek múlva Miroku is nyitogatni kezdte szemeit és egy nyújtózkodás kíséretében felült. Lágyan rámosolygott a közelében alvó Sangóra, majd felállt. Mikor meglátta, hogy SesshouMaru fagyos tekintetével őt figyeli összerezzent, azonban összeszedte magát és remegő kézzel intett a danyoukainak. Ő csak egy biccentéssel köszönt vissza a fiúnak, majd Miroku elhagyta a terepet egy patakot keresve, amiben megmoshatja az arcát. És legfőképp, hogy lemossa magáról a rémületet. Mikor a houshi eltűnt a horizonton Chieri és Kirara ébredtek fel. A két kis youkai elfutkározott a puha gyepen és egymással játszadoztak, ahogy szoktak. Következőként én ébredtem fel – Jó reggelt – mosolygott kedvesen SesshouMaru.

  • Neked is – mosolyodtam el kedvesen – Mikor ébredtél fel?

  • Nem olyan rég. De ahhoz elég volt, hogy hajba kapjak azzal a korccsal... - sóhajtott unottan.

  • Mit követett el már megint? - simogattam meg arcát.

  • „Be akarta hajtani rajtam az ígéretemet” - mondta gunyoros hangon – Persze felidegesítettem és elment innen jó messze – húzta elégedett mosolyra száját – Soha nem hagynék ki egy alkalmat sem, hogy húzzam az idegeit – halkan kuncogni kezdtem.

  • Azt hiszem nagyjából el tudom képzelni a beszélgetéseteket – nevettem. Arcán az elégedett mosolya kedvesre váltott – Őt ismerve most bizonyára nagyon dühös és egy ideig nem is fog visszajönni – ültem fel.

  • Reméljük – ő is mellém ült.

  • Hol vannak Rinék? - néztem körbe.

  • Elmentek Kagoméval egy reggeli sétára.

  • Akkor semmi bajuk – sóhajtottam megnyugodva.

  • Nem, semmi – bal kezét a vállamra tette és közelebb húzott magához – Mondd csak...

  • Igen?

  • Mi nem megyünk el sétálni?

  • De igen, mehetünk – mosolyogtam. Elvette vállamról a kezét és felállt. Nekem is segített, majd kézen fogva elindultunk az erdő felé.

  • Várj, inkább erre menjünk – fordult el – arra az a hanyou van... - elmosolyodtam és követtem.

  • Rendben - Mikor pár perc múlva visszamentünk a domboldalhoz Sango is eltűnt. Helyette ott találtuk Rint, Jakent, Aunt, és Kagomét.

  • Sziasztok – mosolygott kedvesen a miko. SesshouMaru biccentett neki, én pedig odamentem Rinhez és megöleltük egymást. SesshouMaru is letelepedett mellénk, majd Miroku és Sango is megérkeztek. InuYasháról azonban továbbra sem volt semmi hír, ami Kagoménak is szemet szúrt – Hol van InuYasha?

  • Az a korcs felkapta a vizet, mert nem állt szándékomban rá pocsékolni a drága időmet – mondta közömbös hangon SesshouMaru.

  • Én azért aggódom érte – Kagome hirtelen felállt – Megyek, megkeresem.

  • Várj! Kirara és én is veled megyünk. Úgy könnyebb lesz – csatlakozott hozzá Sango is. A miko némán bólintott, majd elindultak az erdő felé.

  • Hm – SesshouMarunak csak ennyi hozzáfűznivalója volt a dologhoz. Cseppet sem érdekelte, mi lesz féltestvérével.

  • SesshouMaru-sama, mikor megyünk tovább? - lépett a törökülésben ülő férfi elé Rin.

  • Nem tudom. De jó lenne már elszakadni tőlük. Kezd nagyon idegesíteni a jelenléte – hangja gúnyosan csengett az utolsó szónál, ahol kétség kívül InuYashára célzott.

  • Egyet értek, Nagyuram – jelent meg a kis talpnyaló is – Nem méltóak hozzád.

  • Valahol még én is örülnék annak, ha elmennének – nézett félénken a danyoukaira Miroku.

  • Akkor mi lenne, ha ma sötétedés előtt továbbmennénk? - ajánlottam fel.

  • Minél előbb, annál jobb – hunyta be szemeit SesshouMaru.

  • Igazad van, Uram – helyeselt Jaken – Induljunk el most rögtön!

  • Jaken-sama, legalább Kagome-samáékat várjuk még meg – állította meg Rin.

  • De vele van InuYasha is, te buta! - förmedt a kislányra a kobold. Hatalmas ütést mértem a fejére.

  • Ne beszélj így Rinnel – mondtam szigorúan. Még hebegett valami olyasmit, hogy „rendben, megértettem”, majd csalódottan ült le a mögöttünk néhány méterre békésen fekvő Aun mellé. SesshouMaru száján egy mosoly kezdtett kibontakozni, bizonyára az imént lezajlott kis jelent tetszett neki. Kisvártatva hangokat hallottunk az erdőből.

  • Kagome, eszem ágában sincs visszamenni oda! Ott van az a...

  • Tudom, hogy ott van SesshouMaru is, de csillapodj le és ne haragudj rá! Ha tetszik, ha nem testvérek vagytok! - a négy árny kezdett kibontakozni a fák sokasága között, majd hamarosan a hatalmas területen elnyúló erdő szélén voltak.

  • Keh – a hanyoun látszott, hogy nagyon nem fűlik a foga a dologhoz, azonban Kagome gesztenyebarna szemeinek képtelen volt nemet mondani, így követte a lányt.

  • Tovább megyünk – közölte SesshouMaru a hírt, ami volt, akinek tetszett, és volt, akinek nem. Nem nehéz kitalálni, hogy a két fiú borzasztóan örült neki, míg a két lány és Kirara is elszontyolodtak.

  • Biztosan nem akartok maradni még egy kicsit? - nézett kérlelő tekintettel ránk Kagome.

  • Teljesen – mondta lenézően Jaken.

  • Na de... - Kagome közelebb jött hozzám, és a fülembe súgott valamit, amit a jelek szerint SesshouMaru is meghallott.

  • Nem is tudom... szerintem emiatt csak még inkább menni akar...

  • Sehogy sem tudunk titeket itt tartani? - nézett szomorúan Sango.

  • Hagyd már! Elhatározták magukat, nem? Miért állnánk az utukba? - nézett karbatett kezekkel az égre pökhendien InuYasha.

  • Hát akkor... sziasztok... - ölelt át sután Kagome. Viszonoztam, majd felálltunk és Sangóval is búcsút vettünk egymástól. A fiúknak is intettem, addig Kirara és Chieri is szomorú köszönésbe kezdtek. Rin is búcsút vett mindenkitől, majd a hátamra vettem a fegyvereimet, Jaken a kezébe fogta Aun kantárját, és elindultunk. Még Rin visszanézett és integetett, majd a sor élére futott egyenesen Jaken mellé, SesshouMaru és én pedig leghátul haladtunk egymás mellett. Chieri felugrott Aun hátára, aki mindkét macskaszellemmel jó barátságot kötött. Egyik fejét visszafordította és „rámosolygott” kis barátjára, majd ismét az útra szegezte másik két szemét is.

  • Nem volt túl jó ötlet ezt közölni SesshouMaruval. Hiszen Kagome is tudhatná, hogy InuYasha születésnapjának hallatára csak még jobban noszogatni fog minket – tekintetem a földútra szegeztem és elmélyülten néztem a kisebb-nagyobb kavicsokat, amelyek mellett elhaladtunk.

Sötétedés után mikor felnéztem a csillagos égre és megláttam egy hullócsillagot olyan érzésem volt, mintha meghallottam volna Kagome hangját, ahogy azt mondja:

  • „Egy hullócsillag! Gyorsan, kívánjatok valamit!” - merengő mosoly jelent meg arcomon – Mi ezt adtuk InuYashának a szülinapjára. Örülhet, hogy nem lesz ott SesshouMaru – lehunytam szemeimet, jobb kezemmel enyhén közelebb húztam magamhoz Rin törékeny testét, bal kezemmel pedig végigsimítottam szerelmem finom prémjén. Szelíden megszorította, én pedig Rin példáját követve mély álomba merültem.


***


  • De jót aludtam! - nyújtózkodott Kagome – Hogy adjam oda az ajándékát? - elgondolkodó tekintetével végigpásztázta a még mélyen alvó hanyout – Elmegyek egy rövid sétára, és kitalálok valamit... - állt fel. Lassan elsétált, nem sokkal ezután pedig felébredt a szülinapos is.

  • Kagome megint elment? Ezt nem hiszem el – sóhajtott unottan – Megyek, megkeresem. Most nincs vele senki, bármi baja lehet – a levegőbe szimatolt és elindult a nem messze gyanútlanul sétáló lány felé – Kagome! - ugrott a lány elé – Szia.

  • Szi-szia – integetett neki félénken Kagome – Ez könnyebb lesz, mint gondoltam. InuYasha...

  • Hm? Mi a baj? Ugye nem esett még semmi bajod? - egy gyors szimatolás után folytatta – Nem érzek szellemszagot.

  • Nem, semmi bajom... Figyelj... Én... - enyhén elpirult és benyúlt zsebébe.

  • Mi a baj? Talán lázas vagy? - tette a miko homlokára a kezét.

  • Semmi bajom nincs, csak... azt szeretném mondani... szóval...

  • Kagome, most már komolyan kezdek aggódni érted... mondd már el, hogy mit akarsz! - a lány egy mély levegőt vett és kimondta:

  • Boldog szülinapot! - mosolygott kedvesen a megszeppent fiúra, aki értetlenül nézett a bársonydobozkára.

  • Ez... meg micsoda...? - tétován nyúlt az ajándéka felé.

  • Megérdemled, hogy felköszöntsenek – a hanyou vetett egy hálás pillantást az előtte álló lányra, majd lassan kinyitotta a kis dobozkát.

  • Ez mi? - vette ki az arany medált a tűzpiros bársonyból.

  • Egy nyaklánc. Nyisd ki – unszolta Kagome. InuYashának elállt a lélegzete, mikor meglátta mit őriz magában a szív alakú medál.

  • Ez... Kagome... - a két oldalon volt egy-egy kép róluk.

  • Tetszik? - hajolt kérdőn közelebb a fiúhoz.

  • Kagome... - a hanyou még mindig elmélyülten nézte a képeket – Ez...

  • Örülsz neki? - mosolygott. A hanyou lágyan elmosolyodott és bólintott.

  • Igen, nagyon.

  • Ennek örülök. Először nem is tudtam, mit lehetne venni neked – sóhajtott megkönnyebbülten a miko.

  • Kagome...

  • Hm? - nézett csillogó tekintettel az előtte álló, még mindig elmélyülten a medált néző fiúra. A hanyou nem válaszolt, csak egy markába fogta a nyakláncot és másik kezével megfogta a lány kezét. Lassan közeledett felé, Kagome pedig megértette mit akar. Arca kipirosodott, ajkaik pedig egyesültek.

  • Köszönöm, Kagome.

    XX|V. Fejezet - Válás


    Kis csapatunk nyugodtan sétálgatott az erdőben. Már két hónap is eltelt azóta, hogy legutóbb elszakadtunk InuYasha csapatától. A megszokott felállás volt: Rin és Jaken Aun hátán voltak legelöl, SesshouMaru és én pedig néhány méterrel hátrébb zártuk a sort.

    • SesshouMaru... - kezdtem halkan.

    • Igen? - tekintetét rám szegezte és várta, hogy folytassam.

    • Azon gondolkoztam... hogy neked... mikor van a születésnapod? - emeltem rá félénk tekintetem.

    • Hm... - egy ideig elgondolkodó arckifejezéssel meredt az útra, majd megszólalt – Október 17.

    • Az hamarosan itt van – öleltem át karját. Nem válaszolt, csak lehunyta szemeit és egy puszit adott a homlokomra. Alig sétálhattunk tovább pár percig, mert beborult az ég és megjelent egy több méter magas youkai. Nem vacakolt sokáig, azonnal a lényegre tért:

    • Ékkőszilánkok vannak nálatok – nézett szét csapatunkon – Ha ideadjátok, nem bántalak titeket – hallatszott ijesztően mély hangja.

    • Szánalmas – lépett elém SesshouMaru.

    • Egy ilyen kis porszem akar engem legyőzni? - hahotázott.

    • Ostoba – a danyoukai elrugaszkodott a talajtól és energiakorbácsával cafatokra szaggatta a youkait – A méret nem minden – mosolygott gúnyosan. Azonban hamarosan lehervadt szájáról a mosoly, a test ugyanis regenerálódni kezdett.

    • SesshouMaru! - kiáltottam és kifeszítettem egy nyilat, amellyel célba vettem az immár sértetlenül a danyoukai mögött álló monstrumot. Szerelmem elsuhant az útból, én pedig szabadjára engedtem a Hama no Ya-t. A tisztító ereje végül meghozta a várt hatást és a regenerálódott test porrá lett. SesshouMaru visszaugrott mellém, és mintha mi sem történt volna indultunk tovább – Sajnálom – kérdő tekintete megtalálta az arcom.

    • Micsodát?

    • A szilánkok miatt sosincs nyugtunk...

    • Ne aggódj emiatt – karolt át – Nem olyan erősek és talán még unalmas is lenne az út nélkülük – hallatott egy halk, rövid kacajt.

    • Azért engem még nem nyugtattál meg... még mindig úgy érzem, hogy... a terhedre vagyok...

    • Mi a baj?

    • Semmi – ráztam a fejem – Nincs semmi baj. De össze kell szednem magam – Beesteledett és aludni tértünk. A tűz, melyet Jaken gyújtott hamar elaludt, azonban nem is volt rá szükség később, mert mindannyian hamar álomba zuhantunk.

    Másnap reggel én ébredtem elsőként. Vigyázva, nehogy felébresszem SesshouMarut, felálltam és elindultam a tegnap látott forrás felé. Nem vittem a fegyvereimet, ezzel ellentétben magamnál hagytam a Shikon no Tama szilánkjait, mert nem akartam, hogy a gyanútlanul alvókra támadjanak. Sohasem bocsátanék meg magamnak, ha hagynám, hogy valami bajuk essen. Még Jakennek is... Ledobáltam magamról a ruháimat és beleereszkedtem a kellemesen simogató vízbe.

    • Nem hagyhattam ott. Lehet, hogy veszélyben vagyok miatta... - megmarkoltam a nyakamban lógó ékkődarabot - ...de nem engedhetem, hogy amíg ők alszanak valaki megtámadja őket, és... - könnyek szöktek szemeimbe már a puszta gondolattól is. Elhessegettem a fejemből a minduntalan bevillanó vérben fürdő képeket és lebuktam a víz alá. Fél perc múlva törtem a felszínre, hogy a tüdőm friss levegőhöz juthasson. Kerestem egy optimális helyet, ahová leültem. Épp csak a vállaimat nem takarta a víz. Mély lélegzetet vettem – Ki kell találnom valamit... hogy ne zavarjanak minket az ékkő miatt. Így pusztán tehernek érzem magam mellette... És ez így nem jó... - magam elé emeltem a tiszta, rózsaszín fénnyel világító kis ékkődarabot. Elmélyülten néztem, majd azon kaptam magam, hogy egy vészjósló aura közelít felém. A partra úsztam, villámgyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, és rohanni kezdtem a táborunk felé. Nem gondoltam, hogy egy kis fürdőzés alkalmával megtámadnak. Olyan rövid időn belül... - A francba! Pedig kevés esélyt láttam a dologra... és tessék. Még a nyilaim és az íjam sincs nálam – hirtelen hassal a földre estem. Egy halk nyekkenés hagyta el ajkaimat. Először azt hittem, hogy csak egy kiálló gyökér a tettes, azonban mikor megpróbáltam lábra állni rá kellett jönnöm, hogy valaki elkapta a bokámat. Mikor megfordultam egy néma sikolyt elfojtva kaptam a számhoz. Nem akartam hinni a szemeimnek – Te... - kezdtem remegő hangon. Az nem szólt semmit, csak gonoszul felnevetett.

    • Mit hittél, ki vagyok? - nézett rám megvetően – Ki más lehetne? Azt gondoltad, hogy csak úgy futni hagylak? Hogy ennyi az egész? Ne légy nevetséges – nevetett fel újra. Az a nevetése volt, mely megfagyasztotta bennem a vért. Összerezzentem, majd nem tétlenkedtem tovább, nekiálltam lefejteni bokámról a tekervényt. Ezt látva megragadta a két csuklómat is és szétfeszítette karjaimat. Jobb kezét nyugodtan a nyakamra helyezte, megvető tekintete egy pillanatra sem eresztette az enyémet.

    • Te mocsok! Nem fogod visszaszerezni azokat a szilánkokat – utaltam a nyakamban lógó darabjára a Shikon no Tamának.

    • Én a te helyzetedben inkább segítségért kiáltoznék. Vagy az életemért könyörögnék – húzta ördögi vigyorra száját.

    • Csak szeretnéd! - összeszedtem magam és használtam a Hama no Reiryoku-mat. Semmi hatása nem volt – Ez... - hebegtem – Ez hogy lehet? Miért nem... talán a nála lévő ékkő miatt? Elképzelhető, hogy elnyelte vele a támadásom erejét. De akkor ez... azt jelenti, hogy... - gondolatmenetemet megszakította egy halk sikolyom. Egyre erősebben kulcsolta össze ujjait a nyakamon. Hogy fokozza fájdalmamat lassan elkezdett felemelni a földről – Te... sze...mét... - szűrtem át nehézkesen fogaim között. Ördögi nevetése hallatszott. Csak most mozdította felém bal kezét. Kutatóan végigsimított vele nyakamon, majd mikor megtalálta a láncot, amelyen az ékkődarab függött végigkövette ujjaival az útját. Mikor megtalálta, amit keresett diadalittasan a magasba emelte – A francba! Nem szerezheti meg – fájdalmamban egy hangos ordítás tört elő fogaim közül, ahogy hirtelen erősebben megszorította a nyakamat szorongató kezét. Mielőtt leszakította volna nyakamból a Shikon no Tama darabját arca eltorzult a fájdalomtól, szorítása pedig engedett, majd végleg elernyedt és erőtlen testem a porba hullott.

    Alkonyatkor ébredtem fel egy rozoga kunyhóban. A plafon felé néztem, szemeimet fáradtan mozdítottam az ajtó felé. Az erdőben voltam.

    • Egyedül vagyok?... Nem... még valaki... van itt... - erőtlen kezeimmel megpróbáltam megtámasztani magam hátul. Az első próbálkozásnál visszaestem, azonban másodszorra már sikerült. Egy fehér, puha anyag hullott az ölembe – Valaki borogatást tett a homlokomra? - letettem magam mellé a nedves ruhát és tétován felálltam. Egy kissé meginogtam, azonban gyorsan visszaállítottam az egyensúlyom, és megálltam. Lassan odasétáltam az ajtóhoz. Megtámaszkodtam az ajtófélfában, és kinéztem – Hogy kerültem én ide? És... hol van az az „itt”? - bizonytalan léptekkel kisétáltam és kicsit jobban szemügyre vettem a terepet – A Nap állása szerint most Nyugaton vagyok. Ki hozhatott ide?

    • Felébredtél? - közeledett felém egy gyógynövényeket szorongató férfi.

    • Te ki vagy?

    • Isamu vagyok.

    • És... hogy kerülsz te ide?

    • Láttam, hogy bajban vagy, ezért segítettem neked, és mivel értek a gyógynövényekhez idehoztalak, hogy meggyógyítsalak. De most feküdj vissza, mert nem tenne jót neked, ha megerőltetnéd magad – némán bólintottam és a segítségével visszabotorkáltam a helyemre. Visszafektetett, majd rögtön nekiállt a gyógynövények számba vételéhez.

    • Mondd csak, Isamu...

    • Igen?

    • Hol vagyunk?

    • Nyugaton az erdőben. Errefelé nem jár olyan sok youkai, ezért hoztalak ide.

    • Honnan tudtad, hogy veszélyben vagyok?

    • Épp arra jártam, hogy új gyógynövényeket szedhessek, aztán megláttalak téged, ahogy egy youkaijal harcoltál.

    • Az csak egy hanyou volt. De nagyon erős – némán bólintott és maga elé emelt egy növényt.

    • Maradj itt egy darabig, hogy meg tudjalak gyógyítani. És akkor minél hamarabb visszamehetsz a családodhoz.

    • Nekem nincs családom.

    • Miért?

    • Mert Naraku megölte őket. És velük együtt az egész falut lemészárolta.

    • Ezt sajnálattal hallom – hirtelen eszeme jutott valami és a nyakamhoz kaptam.

    • Még megvan. Tehát Narakunak nem sikerült ellopnia a Shikon no Tama nálam lévő darabját.

    Csak sötétedésre végzett az ápolással, majd aludni tértünk. Egy hét is eltelt azóta, hogy összefutottam Isamuval. Furcsa érzésem volt, de mégis valahogy teljesen természetesnek találtam, hogy vele vagyok. Nem értettem mi ez az egész, egészen a mai napig.

    • Isamu... mondd csak...

    • Igen?

    • Semmi – ráztam a fejem.

    • Ha valami nyomja a lelked, akkor azt mondd csak el nyugodtan – mosolygott kedvesen.

    • Semmi bajom sincs.

    • Biztosan?

    • Igen, hagyjuk is.

    • Hm.

    • Miért érzem úgy, hogy valami hiányzik? És miért nem tudom, hogy mi ez? Hogy miért érzem ezt? És mi az, ami hiányzik? Valami itt nagyon nincs rendben. De micsoda? Hiszen a Shikon no Tama szilánkjai még nálam vannak. De akkor mi nyomja a lelkem?

    • Sakura, már több mint egy hete együtt vagyunk, de még mindig nem tudok rólad semmit a neveden kívül...

    • Mit szeretnél tudni? Nem kérdezhetek rá. Illetlenség lenne kérdőre vonni őt azok után, hogy segített rajtam. Nem kérdezhetem meg tőle csak úgy, hogy „mondd csak, nem tettél te velem valamit?”

    • Hány éves vagy?

    • Tizenhat.

    • Én tizenhét.

    • Furcsa... kicsit idősebbnek láttalak... - halkan felnevetett.

    • Kik voltak a szüleid?

    • Arról nem szeretnék beszélni... eléggé fájdalmas emlékeim vannak róluk... - némán bólintott – A te szüleid?

    • Ne-nekem már rég meghaltak...

    • Miért csuklott el a hangja? Tudom, hogy nem a fájdalom miatt. Hazudott talán? - gyanakvó tekintettel néztem a mosolygó fiúra – Mindig mosolyog. Soha nem tűnik el az arcáról az a mosolya... de miért nem? Még most is ott van, pedig ha a szülei tényleg meghaltak, akkor ez egy elég fájdalmas emlék lehet neki. Nagyon nem tetszik ez nekem. De nem hagyhatom csak úgy itt... elvégre segített rajtam.

    • Keresnünk kéne egy falut. Ahhoz képest, hogy még csak október van elég csípős az idő.

    • Igen...- még mindig elmélyülten néztem a földet – Október... miért olyan... furcsa? - a szívemet hirtelen mardosni kezdte valami. Jobb kezemmel odakaptam és megtorpantam – Október... és tizenhét... egy dátum... miért önti el a szívemet fájdalom, ha október tizenhetedikére gondolok?

    • Valami baj van? - fordult vissza.

    • Isamu... ő... valamit... csinált velem...

    • Valami baj van? - ismételte meg kérdését. Válaszadás helyett sarkon fordultam és rohanni kezdtem. Jobb kezem még mindig görcsösen szorította a chihayám felsőjét a szívemnél. Hallottam, ahogy Isamu a nyomomba ered és követ engem. Gyorsítottam lépteimen, félelem csírázott bennem a fiú iránt – Várj! Miért futsz el?

    • Mert félek tőled. Nem tudom miért, de félek. Annak ellenére, hogy semmilyen bizonyíték sincs arra nézve, hogy ártottál nekem meg akarok szabadulni tőled. Különben is... egy egyszerű ember hogyan menthetett meg Narakutól? Hagyj békén! - kiáltottam hátra.

    • Micsoda? - húzta össze szemöldökét – Kezdi érteni. Akkor nincs más... erőszakkal kell elvennem tőle.

    • Október 17. De mi ez a dátum? Miért önt el tőle a fájdalom?




    ***


    • SesshouMaru-sama, ezt most fűztem neked – tett a danyoukai fejére egy koszorút Rin. A férfi nem szólt semmit, arcizma sem rándult.

    • Nagyon dühös vagyok. Sakura már több mint egy hete eltűnt, és semmilyen szagot nem éreztem. De miért nem?! Ezért nem tudtam megtalálni Sakurát sem. Valami... minden nyomot eltűntetett... - hirtelen a szívéhez kapott. Úgy érezte, mintha mardosná valami. Mérhetetlenül fájt neki – Mi ez? Valami... - a levegőbe szimatolt – Sakura! Rin, maradj itt Jakennel és Aunnal! - utasította a kislányt, majd válaszra sem várva a magasba emelkedett és elrepült.


    ***


    • Nem hallottad? Hagyj békén! Te jó ég... mit csinálok? Miért kiabálok vele?

    • Utol kell érnem, hogy megszerezzem! - elrugaszkodott a talajtól és egy ugrással előttem termett. Ökölbe szorított jobb kezével megütötte az oldalam, így a földre estem – A Shikon no Tama! - nyújtotta a ruhám alól előbukkant rózsaszín kő felé kezét. Még idejében észbe kaptam és félreütöttem, majd ismét futásnak eredtem – Állj meg! - ismét előttem termett és lefogta a kezeimet, azonban használtam a Hama no Reiryoku-mat, így könnyedén kiszabadultam a szorításából. Halkan felkiáltott, azonban mielőtt elmenekülhettem volna gyomorszájon vágott. Nyögve térdre rogytam, ő pedig a nyakamban lógó kőért kapott. Amint megérintette beszennyeződött, majd egy könnyed mozdulattal letépte a nyakamból.

    • A Shikon no Tama! - hogy visszaszerezzem tőle megragadtam a bokáit, és ismét megsebeztem. Az ékkődarab a földre hullott. Gyorsan felkaptam, azonban a fiú ütése miatt képtelen voltam elfutni. Dühösen szikrázó tekintetével ölni is képes lett volna. Összerezzentem, ahogy rám nézett azokkal a szemekkel. Nagy hévvel közeledni kezdett felém, jobb kezét a magasba emelte, hogy leüthessen. Minél közelebb ért, annál inkább átalakult eredeti valójába. Mikor elém ért ökölbe szorította felemelt kezét, majd dühösen sziszegte:

    • Őszintén szólva reméltem, hogy nem kell téged megölnöm. Nem akartam drasztikus módszerekhez folyamodni, reméltem, hogy hamarosan megbízol majd bennem és önként átadod. És akkor az asszonyom lehettél volna – felém lendítette a kezét, azonban valaki félreütötte – Te meg ki vagy? - fordult a hívatlan vendég felé.

    • Az nem fontos – ropogtatta meg ujjait.

    • Tűnj innen! - üvöltött rá fenyegető hangon. A danyoukai nem szólt semmit, csak az oldalán lógó kardok felé nyúlt. Előhúzta az egyiket, és megtámadta vele a youkait:

    • Meidou Zangetsuha! - az ellenfelét végül elnyelte az alvilág sötétje, megmentőm pedig villámgyorsan mellettem termett – Sakura, jól vagy? - kérdezte aggódó hangon, majd jó szorosan magához ölelt.

    • Te ki vagy?

      XXV. Fejezet - Emlékek


      • Micsoda? Nem emlékszik rám? - SesshouMaru engedett szorításából, és a szemeimbe nézett.

      • Elnézést, találkoztunk már? Zavarba hoz... - pirultam el.

      • Sa...Sakura... Hogy lehet ez? Hogy törölte ki az emlékeit? Hogy csinálta? De ami fontosabb... - szégyenlősen lenéztem a földre - …hogy hozhatnám vissza őket?

      • Hálás vagyok, hogy megmentett, de nekem most mennem kell... - álltam fel. A férfi még mindig ott térdelt ledermedve, meglepetten nézett maga elé – Valami baj van? - tettem vállára kezem. Nem válaszolt. Egy hirtelen fájdalom miatt a fejemhez kaptam, úgy éreztem, mintha meghasadna – Október... tizenhét... - suttogtam.

      • Emlékszik? - kapta fel fejét SesshouMaru – Csak a dátumra. De nem tudja miért fontos neki... Talán ha ezt kihasználom, vissza tudom hozni az emlékeit. Mi történt akkor? - állt fel. Nagy hévvel, a reménytől hajtva megragadta a vállaimat és türelmetlenül várakozó tekintetével az enyémet fürkészte.

      • Nem... tudom... de meghasad a szívem, ha csak erre gondolok... Nem tudom... hogy miért... de nagyon... fáj...

      • Próbálj meg emlékezni! - rázott meg.

      • Tudom, hogy valami fontos dolog. Csak azt nem tudom, hogy miért az. De fáj, mert nem vagyok képes visszaemlékezni rá... - nyögtem.

      • Sakura... Ez az! Ezt kell kihasználnom. Senki sem szeret gyötrődni. Erőltesd meg magad, hogy emlékezz! És akkor talán a fájdalom is elmúlik.

      • Nem megy... már próbáltam... - markoltam meg hajtincseimet.

      • Mit lehet még tenni? Talán idővel visszatérnek majd az emlékei... És ha nem? - erősen megmarkolta a vállamon a chihayámat.

      • Valami baj van?

      • Nem, semmi – rázta fejét.

      • Kérdezhetek valamit?

      • Persze.

      • Ne haragudjon, de tudnom kell... miért mentett meg? Maga akar megölni? - néztem rá félve.

      • Nem, ilyenre ne is gondolj! - kiáltotta el magát. Kicsit összerezzentem, majd némán bólintottam.

      • Értem. De akkor miért?... - ismét nyögve a fejemhez kaptam.

      • Én nem tudom csak úgy nézni, hogy itt szenved előttem. Tenni akarok valamit! De mit? Mit tudok tenni? Talán ha megcsókolnám... de ha nem térnek vissza tőle az emlékei, akkor tartani fog tőlem. Én pedig vele akarok lenni...

      • Sess... - suttogásomra felkapta a fejét.

      • Mit mondtál az előbb?

      • Nem is tudom... Sess... de mi... ez? Miért önt el tőle a fájdalom...? - térdre rogytam. A szívemnél markolásztam a ruhámat, nagyon fájt.

      • Tudod folytatni? - térdelt le előttem, a remény sugara ott csillogott a szemeiben.

      • Nem hiszem... csak úgy... bevillant...

      • Emléktöredékei vannak. De nem egyszerre térnek vissza. Holnapra talán emlékezni fog rám... - hirtelen felálltam és az erdő felé vettem az irányt – Hová mész?

      • El... kell mennem... - erőtlenül nekitámaszkodtam egy fának.

      • Inkább gyere velem – lépett mellém – Nagyon fájhat a fejed, és így nem tudsz védekezni.

      • Nem akarok... illetlen lenni, de... miért viseli ennyire a szívén a sorsomat? - néztem vissza rá gyanakvó tekintettel. Nem válaszolt, arcán meglepettség és csalódottság tükröződött – Talán... a Shikon no Tama kell? - markoltam meg felsőm alatt a kis követ.

      • Nincs szükségem rá – mondta közömbös hangon.

      • Igazat mond. De akkor miért akar mellettem lenni?

      • Csak arra kérlek, hogy tarts velem. És akkor meg tudlak védeni – jobb kezemet a nyaka köré fonta, hogy segítsen járni.

      • Köszönöm – elengedtem a fát, és rábíztam magam – Valami azt súgja, hogy bízhatok benne. Hová visz?

      • Tegezz nyugodtan – mosolygott kedvesen – Egyébként a táboromhoz tartunk. Ott vár rám a négy utazótársam.

      • Kik azok?

      • Rin, Jaken, Aun és Chieri.

      • Ismerősek a neveik... valahonnan... - ismét nyögve a fejemhez kaptam – Azt hiszem, már... ismerem őket... valahonnan...

      • Ismered? - nézett rám reményteljes mosollyal. A fejemet ráztam.

      • Azt hiszem, tévedtem.

      • Nem tévedtél. Már nagyon szeretnélek téged megcsókolni, úgy, mint régen... de nem közeledhetek hozzád túl gyorsan, mert ha megijedsz, akkor soha többé nem akarsz majd viszontlátni. Türelmesnek kell lennem – mélyet sóhajtott.

      • Mondd csak... megbántottalak téged... valamivel...? - kérdeztem félénken.

      • Nem, szó sincs erről – tiltakozott. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, majd tovább kérdezősködtem:

      • És mi a neved?

      • Jó ötlet válaszolni neki? Talán jobb lenne, ha magától jönne rá. De meg kell bíznia bennem... Hogy velem maradjon... SesshouMaru.

      • SesshouMaru? - ismételtem elfúló hangon. Hirtelen zihálva kapkodtam levegő után.

      • Jól vagy? - kérdezte nem kis aggodalommal hangjában.

      • Pe...persze – sóhajtottam egy idő után. Már nem kapkodtam levegőért – Azt hiszem, hogy ez egy... ismerős név. Talán egy másik embert hívhattak így... És talán azért fáj ennyire, mert nagyon fontos volt nekem...? Elveszthettem őt és ez mardos... talán...

      • Sakura...

      • Emlékszem... közel egy hete... fürödtem és... furcsa érzésem volt... mintha teher lennék valaki vállán... de... nem is tudom... - néztem le bánatosan a földre – Hogy miért éreztem ezt, vagy hogy ki lehetett az... – néztem elgondolkodóan az égre.

      • Teher?! - kikerekedett szemekkel nézett rám – Tehernek érezte magát? „– Sajnálom – kérdő tekintete megtalálta az arcom.

      • Micsodát?

      • A szilánkok miatt sosincs nyugtunk...

      • Ne aggódj emiatt – karolt át – Nem olyan erősek és talán még unalmas is lenne az út nélkülük – hallatott egy halk, rövid kacajt – Mi a baj?

      • Semmi – ráztam a fejem – Nincs semmi baj.” Akkor is rágódott valamin... Azért nem szólt semmit és kérdeztem rá.

      • Mehetünk tovább? - álltam fel remegő lábakkal. Észbe kapott, némán bólintott majd felállt, és ismét a nyaka köré fektette a kezem. Lassan elindultunk, nem siettünk sehová. Csak SesshouMaru akarta, hogy minél hamarabb visszatérjenek az emlékeim és átölelhessen. Sötétedésre érkeztünk meg a táborukhoz, ahol már mindenki aludt. A danyoukai lefektetett a már alig pislákoló tűz mellé, rám terítette a kimonofelsőjét, engem pedig elnyomott az álom – SesshouMaru! - ültem fel zihálva. Vettem még néhány mély lélegzetet, majd ráeszméltem, hogy mindez csak álom volt – Nem... nem csak álom volt... hanem a valóság – bal kezemet az arcomra helyeztem, még mindig verejtékeztem – SesshouMaru... ő... ő volt az én... szerelmem...

      • Történt valami? - jelent meg mellettem a danyoukai.

      • SesshouMaru... - hebegtem – ő volt az én... szerelmem... - suttogtam elhaló hangon.

      • Emlékszik? Nem... azt mondta, hogy „ő volt a szerelme”. Tehát még nem tértek vissza teljesen az emlékei – csalódott tekintettel fürkészte meglepett arcom.

      • SesshouMaru... - remegett a hangom – Látni akarlak... Hiányzol... Ma van a születésnapod. És én elfelejtettem, hogy miért fontos október tizenhetedike... hogy lehettem ilyen...?

      • Nem mondhatom, hogy nem haragszom rá, hiszen még nem tudja, hogy rólam beszél. Magától kell rájönnie mindenre. Ha én mesélnék neki, valószínű, hogy nem hinne nekem. És elhagyna. De én abba belepusztulnék... inkább legyen mellettem az emlékei nélkül, mint távol tőlem.

      • Aki... aki megmentett... ez a danyoukai... neki csak a neve ugyanaz, nem igaz? - felé fordultam és mélyen csalódottságot sugárzó szemeibe néztem – Hol vannak a csapattársaid? - ocsúdtam fel néhány perc múlva.

      • Rin elment virágot szedni, Jaken és Aun pedig rá vigyáznak – sóhajtott unottan. Némán bólintottam. Hirtelen a semmiből megjelent egy rusnya békaszellem, aki -hasonlóan a többihez- a Shikon no Tama darabját követelte:

      • Adjátok át az ékkődarabot és ígérem, kíméletes leszek veletek!

      • Hm. Szánalmas – lépett elém SesshouMaru.

      • Ismerős... ez a beszédstílus... talán mert... SesshouMaru is... hasonlóan beszélt... - eleredtek a könnyeim – SesshouMaru...! - hangom a zokogásomtól elcsuklott.

      • Sakura... nagyon szeretnélek már megcsókolni téged, úgy, mint régen... de egyelőre nem lehet.

      • Mi a baja ennek a lánynak? Bizonyára szerelmi bánat – húzta széles vigyorra a száját a hívatlan youkai – Van elég erőm ahhoz, hogy egy illúzióba rángassam, amiben engem tekint a szerelmének. Ez könnyebb lesz, mint gondoltam – kacagott fel. SesshouMaru gyanakvóan összevonta szemöldökét.

      • SesshouMaru – nyújtottam magam elé kezemet. Csillogó, örömkönnyekkel teli szemekkel mosolyogtam a békaszellemre.

      • Mit műveltél vele, te nyomorult?! - förmedt rá a danyoukai.

      • Heh. Most bennem látja az elvesztett szerelmét – tárta ki karjait – Gyere, kedvesem, menjünk a palotába – zárt karjaiba.

      • SesshouMaru... hiányoztál... úgy éreztem, már nem bírom tovább nélküled... - öleltem át jó szorosan.

      • Átkozott! - rugaszkodott felénk SesshouMaru.

      • Ne! - kiáltottam – Ne bántsd! - védőleg a rusnyaság elé álltam – Előbb velem kell végezned!

      • Hallottad, előbb öld meg őt, és akkor végezhetsz velem is – harsant fel kárörvendő nevetése.

      • A francba! Semmit sem tudok tenni – dühösen ökölbe szorította a kezeit, azonban hirtelen bevillant neki valami – Várjunk csak... az illúzióban valószínűleg engem láthat. És ha az illúzió megtörne... talán újra emlékezne rám – futó mosoly villant fel arcán, majd támadó testhelyzetbe állt, és egy pillanat alatt a youkai mögött termett.

      • SesshouMaru! - a másik oldalra futottam, ismét a danyoukai és a békaszellem között álltam. A danyoukai már nem tudta megállítani az energiakorbácsát, így néhány mély sebet mázolt a kezeimre és a hasamra.

      • Sakura! - aggódó tekintettel nézett a térdre rogyó testemre. A hátam mögött álló youkai vígan kacarászott.

      • Jó, jó, nagyon jó – tapsolt. SesshouMaru fogai megcsikordultak, tehetetlen dühében ökölbe rándultak kezei.

      • SesshouMaru soha nem tenne veled ilyet! - kiáltott rám egy dühösen csengő hang – Vedd észre, hogy csak kihasználnak! Egy illúzió áldozata vagy! Ébredj! ÉBREDJ FEL!

      • Kikyou! - kaptam fel fejem – Egy illúzió... - lehunytam szemeimet és erősen koncentráltam, hogy megtörhessen a látomást – SesshouMaru... ő... nem tenne velem ilyet! Ő... segítene rajtam, és soha nem hagyná, hogy meghaljak miatta! Ez a SesshouMaru... átölelt miután megmentett Isamutól. Bizonyára mert ő... ő az, akibe én beleszerettem! Igen, ő az! Már emlékszem! Mindenre emlékszem! - pattantak fel szemeim – Emlékszem arra, mikor szerelmet vallottunk egymásnak. Az együtt eltöltött időre... Arra, hogy egy reggel elmentem fürdeni, és... és Isamu... megvan, mit tett velem! Kitörölte az összes SesshouMaruval kapcsolatos emlékemet! Csak hogy megszerezze magának a Shikon no Tama darabját. És SesshouMaru megmentett. Ugyanaz a SesshouMaru, aki itt áll előttem, és akinek én annak idején bevallottam az érzéseimet! Már emlékszem az arcára is. Tisztán emlékszem mindenre! Köszönöm, Kikyou – suttogtam, majd remegő lábakkal feltápászkodtam, és az immár furcsa tekintettel rám meredő békaszellemre szegeztem dühös pillantásom. Erőtlenül megmarkoltam kimonóját, és használtam a Hama no Reiryoku-mat, ezzel hamuvá égetve a youkait. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy halott lágy mosoly szaladt szét arcomon, majd az egyre csak tovanyújtózkodó vértócsámba hanyatlottam.

      • Sakura! - termett mellettem SesshouMaru. Mikor az ölébe fektette fejem már a számból is előkelően folydogáló vérpatak tört elő. A danyoukai rosszul volt a látványától, tudta, hogy ez neki köszönhető – Sajnálom... - zokogva szorította magához hideg testem.

      • Sess...hou...Maru... - suttogtam halkan – boldog születésnapot, szerelmem – lehunytam szemeimet, és néma csendben hallgattam nehézkesen dobogó szívemet, egészen addig, míg meg nem állt.

        XXV|. Fejezet - Születésnap


        SesshouMaru ledermedve szorította ernyedt testem.

        • Emlékezett... mindenre... - nézte kikerekedett szemekkel az előttünk hajlongó zöld füvet – És most... halott... - szemeiben könnyek kezdtek érlelődni, melyek közül az egyik kiszabadult és némán végigszánkázott fagyos, mégis kétségbeesett vonásain – A Tenseiga! - hasított tudatába – Még nem használtam arra, hogy őt felélesszem vele, ami azt jelenti, hogy vissza tudom hozni! - óvatosan lefektetett a puha pázsitra és előrántotta az agyart. Az lüktetni kezdett, ezzel láthatóvá téve SesshouMaru számára az alvilág küldötteit, kik kicsit hasonlítottak Jakenre. Lekaszabolta a láncokat szorongató lényeket, majd a hüvelybe helyezte a kardot és visszatérdelt mellém – Sakura... neked élned kell! Ébredj fel! - feszülten figyelte arcom, amely még pár másodpercig teljesen mozdulatlan maradt – Tenseiga... nem képes visszahozni őt...? Habár... ez csak egy esély az életre, a kard sebeket nem gyógyít be – emlékeztette magát – De én nem akarom elveszíteni őt! - hangja a zokogásától kissé elcsuklott. Letörölte könnyeit, majd ismét arcomat fürkészte, melyen a pilláim megrebbentek és lassan felnyitottam szemeimet – Sakura...! - a danyoukai arcán egy boldog mosoly terült szét – Életben van.

        • Sesshou...Maru... - suttogtam – Köszönöm... - nyögtem. Ő nem szólalt meg, a nevemen kívül semmi mást nem mondott. Nagyon boldog volt. Remegő bal kezemet arca felé mozdítottam, azonban visszacsuklott. Mielőtt földet ért volna SesshouMaru elkapta és az arcához emelte. Beleremegett a jeges érintésbe, majd forró ajkaival egy puszit lehelt rá – SesshouMaru... - ismételtem. Felnyitotta könnyben úszó szemeit és örömtől csillogó szemeit az enyémbe fúrta.

        • Örülök – egyik kezét elemelte és szelíden megsimogatta vele az arcomat. Felcsuklottam és köhögni kezdtem. A danyoukai segített felülni, majd alighogy függőleges helyzetbe kerültem nagyobb adag vért köptem – Sajnálom – hátulról ölelt át és jó szorosan magához húzott.

        • Semmi baj – lágyan megszorítottam a karját, és elmosolyodtam – Nem te tehetsz róla. Én egy illúzió áldozata lettem, te pedig ki akartál szabadítani. Ennyi az egész – nyugtattam.

        • Hm – hangján hallottam, hogy ezzel még nem győztem meg.

        • Nem haragszom rád, mert nem te vagy a hibás. Csak azt a youkait okolhatjuk az egészért – néztem a hamu felé. Állát a vállamra támasztotta és arcát az enyémhez simította – De akár úgy is nézhetünk erre az egészre, hogy ez segített nekem abban, hogy visszaszerezzem az emlékeimet – nyomtam puszit arcára.

        • Akkor sem örülök annak, hogy neked kellett ennyit szenvedned – szögezte le. Erre nem tudtam mit mondani. Tudtam, hogy igaza van. Hogy én szenvedtem emiatt a legtöbbet. Bánatosan a gyepre néztem.

        • Nekem az nem tetszik, ahogy a születésnapod alakult. Azt akartam, hogy jobb legyen, és élvezd is...

        • Nem fontos. Már több mint 100 éve nem foglalkoztat a dolog.

        • De azért jobbat vártál, nem igaz? Azt hiszem, elmegyek fürdeni – vettem el a karján pihenő kezemet.

        • Inkább ne – húzott közelebb magához – Nem akarom, hogy bármi bajod essen – hajtotta le fejét.

        • De muszáj... csupa vér vagyok...

        • Veled megyek.

        • Te...tessék...? - pirultam el.

        • Még egyszer nem tudlak feléleszteni a Tenseigával – magyarázta – Annyi az egész, hogy ott fogok ülni neked háttal a parton. És akkor megnyugszom – némán bólintottam. Megpróbáltam felállni, azonban SesshouMaru nem hagyta: felkapott az ölébe és úgy vitt el a legközelebbi hőforráshoz. Óvatosan leültetett a fűre és a „megállapodásunknak” megfelelően hátat fordított és leült. Levettem magamról a ruháimat és lassan beleereszkedtem a forró vízbe. Mikor helyet foglaltam jólesően felsóhajtottam. Kellemes volt ez a meleg a már kissé csípős napokon.

        • SesshouMaru...

        • Igen?

        • Szeretlek.

        • Én is – mosolygott. Szemeiben még mindig ott csillogott a megbánás és a fájdalom – Sakura... ha végeztél add nekem a Shikon no Tama-t. Akkor nagyobb biztonságban leszel.

        • Biztosan? - válaszként csak bólintott – Rendben...

        • És mostantól vigyáznunk kell.

        • Miért?

        • Mert ha rájönnek a kapcsolatunkra, akkor ehhez hasonló esetek fognak történni.

        • De az igaz szerelem mindent kibír – mondtam lágy hangon.

        • Hm. De én nem akarlak elveszíteni téged. Mondtam, hogy még egyszer nem tudlak feltámasztani – emlékeztetett.

        • Ez igaz... - lassan kiúsztam a partra és felöltöztem. Lassan odavánszorogtam a danyoukaihoz és lehuppantam mellé. Fejemet a prémjének támasztottam, mely nagyon kényelmes helyet biztosított.

        • Mikor még nem emlékeztél semmire... arra az elhatározásra jutottam, hogy inkább maradnék veled az emlékeid nélkül, minthogy tőlem távol legyél. Én abba belepusztulnék... - hallottam, ahogy megcsikordultak fogai.

        • SesshouMaru... - felemeltem fejem, jobb kezemet lágyan az arcára helyeztem és megcsókoltam – Nem keressük meg Rinéket? Elég sokáig elmaradnak...

        • De, menjünk – ismét az ölébe vett és a magasba emelkedtünk. Odafent a levegőbe szimatolt, majd pár pillanat múlva elindult a megfelelő irányba. Hamarosan megtaláltuk a négy „elveszett báránykát”, akik épp egy mezőn kutattak a még megmaradt virágok után.

        • SesshouMaru-sama! Sakura-sama! - futott felénk Rin. Kezében egy csokor virágot szorongatott, melyben vélhetőleg a jelenleg található leggyönyörűbb növények kaptak helyet. Nyomában feltűnt Chieri, Jaken és Aun is – Boldog születésnapot, SesshouMaru-sama! - nyújtotta a danyoukai felé az ajándékot – Nem túl szépek, de ilyenkor nem olyanok a virágok, mint tavasszal... - vakargatta fejét a kislány.

        • Semmi baj – húzta mosolyra száját a férfi.

        • Nos igen, elvégre október közepe van... és SesshouMaru születésnapja – mosolyogtam.

        • Indulhatunk? - lihegett Jaken, aki épp az imént érkezett meg kezében szorongatva Aun kantárját.

        • Igen! - futott Rin a sárkányló felé. Chieri odaszaladt hozzám és a vállamra ugrott, ahol nekidörgölőzött az arcomnak.

        • Nem szeretnétek elmenni valahová? - vetettem fel az ötletet.

        • Hová? - nézett rám kérdőn Rin.

        • És miért? - faggatózott tovább az éppen Aun kantárját rendezgető Jaken.

        • Nem tudom, hogy hová. De mivel SesshouMaru születésnapja van... jó lenne, ha valahová el tudnánk menni... - néztem le a földre.

        • Hm – szerelmem csak lehunyta szemeit és lágyan elmosolyodott, majd megszakítva a pár pillanattal ezelőtt beállt csendet, folytatta – Induljunk – hogy nyomatékosítsa kijelentését sarkon fordult és elindult. Hamarosan az Aun hátán ülő Rin és Jaken is utánaindultak. Végül én is észbe kaptam és követtem őket. Odasiettem a danyoukai mellé, megfogtam a kezét, és mikor rám nézett kedvesen rámosolyogtam. Besötétedett és tábort vertünk. Jaken, Rin és Aun már javában húzták a lóbőrt, míg mi még mindig ébren figyeltük őket, ahogy alszanak. SesshouMaru ölében ültem, aki lágyan keresztülfonta körülöttem karjait és magához vont. Én szelíden simogattam a kezét. Hirtelen lesiklottak rólam kezei, majd óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon nekem egy friss sebem érintésével a karjaiba kapott és kivitt a tábor meleg fényéből az erdő hideg sötétjébe.

        • Hová megyünk? - néztem rá kérdőn.

        • Csak sétálni – tekintetével még mindig az utat pásztázta. Nem firtattam tovább, csendben maradtam, és vártam, hogy megérkezzünk. Hagytam, hogy szabadon áradjanak a gondolataim. Pár percnyi néma csend nehezedett ránk. Csak vártam, hogy megérkezzünk. Már egyre türelmetlenebb voltam, próbáltam lekötni a gondolataimat.

        • Tehernek érzem magam mellette. Erősebbnek kell lennem. Fejlődnöm kell. De min változtathatnék? Talán a fegyvereimet... lecserélhetném... Kikyou azt mondta, hogy bármilyen tárgyba belevezethetem a spirituális erőmet. A nyilaim pedig egy idő után elfogynak. Talán ha kardra cserélném őket... - hirtelen azon kaptam magam, hogy SesshouMaru egy ideje egy helyben áll és arcomat firtatja.

        • Min gondolkozol? - szólalt meg csendesen.

        • Semmi – mosolyogtam zavartan – Nem fontos.

        • Nekem elmondhatod. Nem akarom, hogy valami nyomja a lelked.

        • De semmi bajom – bizonygattam.

        • Sakura... tudod mikor még nem voltak meg az emlékeid... elmondtál nekem valamit – nem szóltam semmit, csak azon gondolkoztam, hogy mivel szólhattam el magam – Azt mondtad, hogy „Emlékszem... közel egy hete... fürödtem és... furcsa érzésem volt... mintha teher lennék valaki vállán... de... nem is tudom... – Hogy miért éreztem ezt, vagy hogy ki lehetett az...”. Ezt mondtad. Szóról szóra. Emlékszem rá. Akkor eléggé meglepődtem – mondta színtelen hangon.

        • Nincs más, el kell mondanom neki a terveimet. Tudod... arra gondoltam... - mély lélegzetet vettem és lassan kifújtam, azonban még ezután sem folytattam. Hogy szóra bírjon kérdőre vont:

        • Tényleg tehernek érzed magad? - mélyen a szemeimbe nézett, foglyul ejtette a tekintetem, hogy olvasni tudjon belőle, és ne nézhessek félre.

        • Ta...talán... - pirultam el.

        • Sakura. Igen, vagy nem? - próbált pontosítani.

        • Igen – suttogtam halkan néhány perc múlva, miután összekapartam a bátorságom apró darabkáit.

        • És miért?

        • Az... ékkőszilánkok miatt... - hebegtem – És mindig te vagy az... akinek harcolnia kell... pedig ez az én felelősségem... és...

        • Sss – a számra tapasztotta mutatóujját – Mondtam, hogy engem nem zavar. Egész életemben harcoltam, ilyen kis jelentéktelen senkik nem ellenfelek. Ne érezd magad rosszul emiatt – mosolyodott el kedvesen. Nem szóltam semmit, csak félrenéztem – Ne gyötörd magad ilyen jelentéktelen dolgokon, kérlek – ölelt magához. Ajkaim megremegtek, ahogy próbáltam elfojtani zokogásom – Ne sírj – simogatta meg fejem. Mivel ez sem segített kicsit jobban magához húzott, amit meg is bánt, mert felszisszentem a fájdalom miatt – Bocsánat. Olyan... ostoba voltam...

        • Nem a te hibád – hüppögtem – Én voltam az, aki az illúzió miatt elé ugrott...

        • Hát ez az... az illúzió... - a homlokát az enyémhez érintette – És a youkai.

        • SesshouMaru... - szólaltam meg hirtelen.

        • Igen? - suttogta a számba.

        • Arra gondoltam... hogy a nyilaimat egy kardra cserélem... az talán hatékonyabb fegyver lenne... - mikor megbizonyosodott arról, hogy befejeztem megcsókolt.

        • Lehet, hogy igazad van. Ha gondolod, akár taníthatlak is. Elég jó kardforgató vagyok – simított végig arcomon. Szelíden elmosolyodtam, ajkaink pedig egy újabb csókban egybeforrtak.

           

           

          FujikageSakura

         

       

     

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.